Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - FIGYELŐ - Tóth László: Öt mai szovjet dráma
kájának módszertani kérdései című terjedelmes tanulmányában vázolta fel. E tanulmány részeként íródott A szó esztétikájához e könyv bevezető írása. Bahtyin itt az úgynevezett „materiális esztétikát'' bírálja, a fogalom alatt azokat a művészettudományi irányzatokat értve, amelyek célja az általános esztétikától való függetlenné válás. Valójában a formalista iskolát bírálja, pontosabban mindenfajta formalizmust. A materiális esztétikák termékenyek lehetnek a művészi alkotás technikai kérdéseinek vizsgálata során, de a műalkotás egészének értelmezésére nem alkalmasak. Alkalmatlanok a művészi forma megalapozására, nem tudnak magyarázatot adni a művészeten kívüli esztétikai élményre, s végül: arra sem alkalmasak, hogy a művészetek történetének megalapozása legyenek. Bahtyin az esztétika feladatát abban látja, hogy meghatározza az esztétikai objektum immanens alkotóelemeit, továbbá azt, hogy milyen szerepet játszik az anyag ebben a tartalomban, s milyen annak konkrét szervezésmódja. „A művész... a nyelv saját fegyvereivel gyűri maga alá a nyelvet, rákényszeríti, hogy ... túllendüljön önmagán.” Ennek értelmében az anyaggal szembeni viszony általános formális meghatározása az immanens meghaladás. (Gondolat, 1976 J Grendel Lajos Öt mai szovjet dráma a Szovjet Irodalom augusztusi számában í. Reménytelen vállalkozás lenne öt (többé- kevésbé új) színmű alapján a kortárs Szovjet drámaírásról véleményt mondani. Még az egészen kis irodalmak esetében is kockázatos az ilyen kísérlet, s ha az ismertetett drámák közös jegyeit általános érvényűvé emelve netán számíthatnánk is némi eredményre, nem biztos, hogy ezzel célt is érnénk. Igaz, a cseppben is sejteni, érzékelni lehet a tengert. E följegyzések csupán a Szovjet Irodalom ez évi augusztusi számában fölsorakoztatott kortárs szovjet szerzők — Ignatyij Dvoreckij, Alekszej Arbuzov, Edvard Radzinszkij, Szergej Mihalkov és Álla Szokolova — közölt színműveinek a jellemző és közös jegyeit rögzítik. Eltekintettem attól is, hogy a szóban forgó drámákat egy-egy életmű összefüggéseiben vizsgáljam. Néhány szembeötlő vonás vagy hiányosság kiemelésével csupán a folyóirat-szerkesztők elhatározását, vállalkozását és választását kívántam nyugtázni. 2. A drámaírói pályája legelején álló Álla Szokolován kívül a többi négy szerzőt már régebben ismerheti a magyar olvasó és színházi néző. (Közülük Mihalkov és Arbuzov csehszlovákiai magyar színpadon is többször szerepelt: Arbuzovtól a Hat szerelmest és a Tányái az Állami Faluszínház magyar társulata adta elő, az Egy szerelem történetét a MATESZ komáromi társulata 1962-ben, Az én szegény Maratom- at és a fó reggelt, boldogságt-oi a MATESZ Thália Színpada 1971-ben, ill. 1973-ban mutatta be. A Tányát ez év szeptemberében a komáromi társulat is színre vitte. Mihalkovtól A vörös nyakkendőt játszotta az Állami Faluszínház magyar tagozata.) Igaz, Arbuzov kivételével egyikük sem talált különösebben jő fogadtatásra a magyar színházi nézőknél, amiért talán sem a színházak, sem a nézők nem hibáztathatok. Mostani színműveikkel viszont már okkal számíthatnak az ő fokozott érdeklődésükre is. Eszközeik a korszerű színjátszás eszköztárából valók, az általuk fölvetett társadalmi és egyéni gondok, közösségi és lélektani problémák magyar vonatkozásban is időszerűek és megoldásra sürgetnek. Közös alapvonásuk a nyíltság és bátorság, a szilárd eszmeiség és erkölcsi felelősség, a dolgoknak a maguk összetettségében való vizsgálata. (Hármat az ötből — Dvoreckij, Arbuzov és Radzinszkij színművét — szívesen látnánk hazai magyar színpadon is.)
