Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - NAPLÓ - Velehova, Nyina: Arany bambér

mély szerint — Csehov jobban tetszik. A Csehov-szerepek ellenálló ereje olyan nagy, hogy az „átértelmezésükre” tett minden erőszakos kísérlet szétrombolja az összképet. Az említett „átértelmezés” következmé­nye, hogy a példának felhozott két Cse- hov-darabban parodizált, „lekicsinyített” hősök jelennek meg a színen. A mű mon­danivalója pedig valahogyan így fogalmaz­ható meg: az élet zsákutca, temető. Galina Volcsek vitte színre a Cseresz­nyéskertet a Szovremennyik színpadán. Ez a rendező lehetővé tette a nézőnek, hogy számos, eddig ismeretlen vonást is meglásson Csehovban. Koncepciója erede­ti, kitűnően megvilágítja a darab monda­nivalóját és küldetését. Az új gondolatok a belső és külső, azaz a gondolat és a forma egységében és egyensúlyában fe­jeződnek ki. A darab bonyolultan fokozott. A hősöket a rendező a lét legaktuálisabb kérdései elé állította: drámai mivoltuk ab­ban rejlik, hogy elveszítették az élethez, annak szépségeihez, a jóléthez való alko­tó hozzáállásukat, viszont nem hasonlot- tak meg, nem adták föl a harcot, remény­telenül keresik-kutatják az elveszett para­dicsomot. Ez a gondolat valamennyi hős sorsát áthatja, mégis mindegyik sors más árnyalatú, bonyolultan árnyalt. Ezek az életük értelmét kereső emberek tévednek, szenvednek a keresés útján, s ezt a ren­dező a legfinomabb eszközökkel a való­ság poetikus gondolataival érzékelteti ki­tűnően az ideál zenés képben való fel-fel­villantásával. Ez a darab a kritikusoktól nem olyan minősítést kapott, amilyet va­lójában megérdemel, sőt némelyek a ren­dező szemére vetették, hogy a színpadi képek túlságosan előírtak. Nem értem, mi­féle előírtságról beszélnek, hiszen e ké­pek dinamikája nagyon is spontán, s a né­zőt váratlan fordulatokkal lepi meg. Em­lítést érdemelnek a kosztümök és a dísz­let — P. Kirilov és V. Zajcev művészien oldotta meg feladatát. Ranyevszka egészé­ben drámai benyomást kelt, megmutatja, milyen a reménytelen szerelem, melyből elszállt minden éltető erő. Ez a szerelem — akárcsak a Cseresnyéskert tulajdonosa — képtelen bárkit is fölvidítani. A hősnő megszemélyesítője, T. Lavrova finoman ár­nyalt stíluseszközökkel — nem félvén rá­mutatni Ranyevszka lelki szegénységére, egyéniségének széthullására — világítja meg a lelke mélyén szunnyadó költői han­gokat. A két ellenpólus összecsapása drá­mai: a gyengéd érzések vulgáris kitöré­sekkel keverednek. Azt a kevés jót, ami Ranyevszkában még megmaradt — az ön­zetlenségét — T. Lavrova örök, javíthatat­lan gyermekbetegségként magyarázza. A művésznő nagyszerű szövetségesre talált I. Kvasában, Gajev megszemélyesítőjében. S midkét hőst — akik közönséges fo­gyasztóként fogadják az életet és egyál­talán nem próbálkoznak semmivel — ta­lán éppen a gyermeklelkű tehetetlenségük és védtelenségük menti fel. Valószínűleg valahol itt rejlenek a csehovi hősökkel való együttérzésünk emocionális motívu­mai. Ezek a hősök semmit sem hagynak maguk után, s mégis mindnyájunk számá­ra felejthetetlenek. Nézzük, hogyan ke­rül színre a finálé, az a rész, amikor a hősök elhagyják az áruló szimbólumo­kat. A képen hatalmas ház, amely az egész világegyetemre emlékeztet. „Isten veled, nagyapó!” — e szavakkal ülnek le mindketten a padlóra, mint két gyerek, akikről szüleik megfeledkeztek, s akik maguk belefeledkeztek a játékba. Ha látják és hallják az érzések és gondolatok ezen áttetsző, tiszta és egyben bonyolult játékát a színpadon, megértik, mivel aján­dékozza meg a színészt egy ilyen tökéle­tes művészi alkotás, milyen partitúrát rej­teget egy tehetség számára. A váratlan befejezést (habár a jelenetek már rég is­mertek mindenki előtt) készíti elő Ra­nyevszka dialógusa a drámai, lelkileg ösz- szetört, mégis agresszív Lopuhinnal. Ez G. Frolov nagyszerű munkáját dicséri. Érdekes, hogy az egész cselekményt Ra­nyevszka és Firsz színre lépése mintegy keretbe foglalja: találkozásuk bevezetője e ház újraéledésének. Búcsúzásukkal pe­dig mintha megszűnne itt az élet. Ez a gondolat nem hevert az út porában, de nem is mesterkélt. Mindez inkább a Cse­resnyéskert újraföltárt terveinek és értel­mi asszociációinak a láncreakciója. Mégis félek, hogy a darab nem kerül be az újí­tások leltárába, ahhoz ugyanis, hogy ott helyet kapjon, túlságosan finom és tiszte­letteljes az eredeti műhöz való viszonya. A paródia — kétélű fegyver. Ironikusan mutatja azt a művet, amelyet „megéne­kel”. S a néző keserűen veszi tudomásul, hogy a paródia sokszor nemcsak a művet rombolja szét, de a művészi előadásmódo­kat is. A színművészet, elveszítvén meg­győző erejét, elveszti érzékiségét is, mivel a képeket csupán valamiféle megfontolás alapján hozzák létre. A nézőnek nincs le­hetősége az együttérzésre, csupán találga­tásokba bocsátkozhat. Nem sodorják őt

Next

/
Oldalképek
Tartalom