Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - NAPLÓ - Velehova, Nyina: Arany bambér

a hőssel együtt a katarzis felé, igy ezek a darabok nem is frissítik fel a lelkivilágát, nem nyugtatják meg idegeit, ahogyan azt a klasszikus mű teszi. S ezért egy ilyen előadás után úgy érzi, mintha becsapták volna.

— Mi ez? — kérdezte az előadás alatt az egyik fiatal filológus, s közben a színpadra mutatott, ahol a részeg Pétya éppen négykézláb, üveggel a kezében mászik a temető felé.

— Arany bambér — felelte társa.

Ez a rejtélyes kifejezés sokáig nyugtalanított titokzatosságával. Végre az emlékezetem működni kezdett. Igen, ez a fiatal Ilja Selvinszkij egyik verse abból az időből, amikor még olyan előszeretettel használta a nyelvjárások szókincsét. A nyelvésznek igaza volt. Ha előre nem ismerik a speciálisan kigondolt, illetve megalkotott szavak jeletnését, nem jönnek rá az arany bambér titkára. Pedig a jelentése nagyon egyszerű: aranyóra. Hasonló a helyzet a színpaddal is, az új rendezői felfogás kapcsán nem azt kapjuk, amit a művel valójában Csehov mondani akart. Csehov ugyanis eléggé bonyolult író, s költészetének e bonyolultsága, drámai színeinek és tónusainak többértelműsége mellett mégis pontosan tudta, mi az, amit az emberekkel közölni akar, mire akarja őket megtanítani, annak ellenére, hogy azt gúnyosan, ironikusan tette.

Számos irodalomtudós — többek között a szovjet L. Vigotszkij — a következőképpen fogalmazta meg a művészet küldetését, szerepét: a művészet ráébreszti az embert a cselekvés szükségességére, utat tör a lélek mélyén rejtőző erőknek, folytonos haladásra ösztökél és értelmet ad az eddig átélt tapasztalatoknak. A művészetben van viselkedésünk, nézeteink, világnézetünk ereje. Ez az erő azonban nem fogható. Nem, a művészet maga egy fegyver elsüléséhez hasonlítható, amely megmozgatja az embert, de egyben megfelelő alakba és rendbe varázsolja érzéseinket, rendezi lelkivilágunkat. Nehéz megérteni, miért igyekszik néhány rendező arra, hogy Csehov pozitív politikai hatását erőnek erejével megszüntesse. Ha azt kell hinnünk, hogy a Csehov-darabok maradiak, s ezért ki kell őket törölnünk még az emlékezetünkből is, akkor azt hiszem, le kell mondanunk a remény irodalmáról, és nincs szükségünk a társadalmi tudatra való nevelés szociális tapasztalataira. Az én nézetem viszont az, hogy ez a felfogás téves, hogy rossz úton haladnak az említettek, s hogy az új rendezői felfogás hívei nem számolnak a következményeivel annak a „hullámnak”, amelyre úgy látom, hirtelen felfedezéseik vetették őket. S feleletként az írás elején feltett kérdésre, azt javaslom, hogy védjük, óvjuk Cse- hovot úgyannyira, mint ahogy nálunk az architektúra műremekeit, az erdőket, a természeti szépségeket védik. A klasszikus műnek ugyanis nincs szüksége kibeszé- lésre.

(A Lityeraturnaja Gazeta 1976. jún.

28-i számából fordította Urbán Klára)

A SZERKESZTŐ MEGJEGYZÉSE

Nyina Velehova írását ez évi februári (színházi) számunkba kívántuk besorolni, közlésére azonban anyagtorlódás miatt nem kerülhetett sor. A cikk harcos .hozzászólás abban a vitában, ami másfél, évvel ezelőtt bontakozott ki a Lityeraturnaja gazeta hasábjain Csehov három darabja kapcsán a klasszikusok korszerű színpadi újraértelmezésének (újrafogalmazásának) lehetőségeiről, mértékéről. A vitában a szovjet drámaírók és színházi élet jeles képviselői — többek között Viktor Rozov, Álla Gyemidova és Anatollij Ef- rosz — kértek és kaptak szót. (összefoglalást erről a vitáról a Színház ez évi augusztusi számában olvashatunk Megint Csehov címmel.) Ezen a helyen Velehova erősen sarkított gondolatait hadd ellensúlyozzuk legalább egyetlen véleménnyel a vele szemben állók táborából; a cikkében is érintett Álla Gyemidováévai: „Korunk művészének nemcsak joga, de kötelessége is, hogy a világ színházkultúrájának nagy alkotásaiban mindig valami mást, többet fedezzen fel, mint az elődei, többet még a szerzőnél is.” Bár mi is sok mindent másképp látunk, mint Velehova, írásának teljes terjedelemben való közlését ennek ellenére kívánatosnak és indokoltnak látjuk. Talán betekintést adhatunk vele az állandó forrásban levő szovjet színházkultúra világába, időszerű és mindennapos gondjaiba. De felmerültek az ulóbbi időben a mi nemzetiségi színházi életünkben, gondolkodásunkban is hasonló kérdések mint a Lityeraturnaja gazeta szóban forgó vitájában, ezt lapunk színházi számával példázhatjuk, s ezek megválaszolásában mi is joggal tekinthetjük Velehova véleményét ösztönző, gondolatokat ébresztő hozzászólásnak.

I—h—6)