Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - ÉLŐ MÚLT - Földes Sándor: Búcsú Ady tói (vers)

Pedig haj, más volt ott a halott, akire nagy buzgón hányták a földet.

Hitték, hogy utánad küldik az átkot. És a nagy tűzben bűnüknek százados vára hogy égett, hirdették tele szájjal, pogány szépséged s az igéid égnek.

Messze gurult el a régi forint, a föld is megindult alatta,

nem múlt el a három egész nap; már tudtuk, hogy élsz.

Messze, túl a határán a jónak és rossznak,

hol megszűnt az embernek minden törvénye,

amerre egyformák még nézni se mernek,

ahonnan hírmondó soha nem jött el,

túl a sötét kapun is, amelynek nincsen kilincse:

ott állasz egyedül, felséges úrimagadban.

Látlak. Már látlak. Hogy nő ki a végtelenségből iszonyú formád. Lábad az Érnek a partján beküldi dús gyökerét a föld közepéig, felleges üstököd árnya Párizs szivére borul.

Elátkozott földjén korcsfajtád bitangul tagad még, előtted reszketve fúrja mégis homokba véres fejét.

Ki általvert szívvel és vérező szájjal fújtad a kürtöt siket fülekbe, hogy ébredjünk fel az Ítélet előtt;

ki vértanú kézzel, utolsó haragvó erőddel verted a gyásznak fekete posztóval borított dobját; apostolnak, kit ők nem akartak, halottnak, kit betemettek; ki vagy: a halál kapuját is áttörő tűzlobogó, forrása örök pokoltagadásnak, életindulásnak, egymagad: test meg a vér, egymagad: bor és kenyér,

eldobott szemfedőd vérfoltos fátyol,

halódó népednek vonagló testén magad vagy rügyező fejfa, jövendő ígéret egy bűnbefúlt ország gyásztemetője felett.

Földes Sándor

BŰCSÜ ADYTÓL

Nem érzem a szavad kezed, húsod, sebed nem érzem messzi vagy

mint a megszűnt szerelem megbékélt ajkad is múlt és semmi más nem érzem szavad meztelen símogatását