Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - LÁTÓHATÁR - Tyelpugov, Viktor: Sötétkék ég (novella)
A lány rajongásával egyszeriben rendkívül szépnek, nemesnek látszott, egy csöppet sem hasonlított a többiekhez, ő meg vastag bőrű tohonya alak, még a nevét is elmulasztotta megkérdezni... No nem baj, vigasztalta magát Hramov, majd találkozunk még, hisz korábban is találkoztunk. Attól a naptól fogva Moszkva könyvtárosai közt nem volt szorgalmasabb résztvevője a könyvelosztóban tartott értekezleteknek, mint Hramov. Mindannyiszor az elsők közt jelent meg, hogy pontosan azt a helyet foglalja el, ahol akkor ült. De a szőke nem mutatkozott többé. Észrevétlenül beköszöntött és tova is tűnt a tavasz. Aztán a nyár a szabadságaival. A nyár után — az ősz. Ősz derekán Hramov hosszú kiküldetésbe utazott. Csak újév táján tért haza. A télen volt még néhányszor a könyvelosztóban, de a lányt egyszer sem látta. Amikor a moszkvai utcákon már újabb tavasz indult sétára, Hramov folyton a magas égre nézett és csodálkozott: valóban milyen kék és milyen végtelen... Így telt el két esztendő. Megint tél vége volt. Hramov a központi könyvelosztó termében ült, amikor egyszer csak magán érezte valakinek a tekintetét. Hátrafordult és megrezzent. Ű volt. Haján keresztülvilágított a nap, tágra nyílt szemében a kék égnek egy kis darabja tükrözött. — Jó napot! — viszonozta alig hallhatóan a lány. — Hát hol volt ilyen sokáig? — Ö-ó! ... Hol mindenütt nem voltam én!! .... — Itt mindenesetre nem volt. — És maga észrevette? — Hát hogyne! Természetesen. — A Távol-keletre utaztam. — Hosszú időre? — Hosszúra. Nagyon hosszúra. Nem sokkal az után a nap után el kellett utznom. „Az után a nap után! — Hramov kis híján felkiáltott örömében. — Tehát ő is megjegyezte azt a napot!” — Az ég pedig ma is sötétkék, nem figyelte? — Kinézett a már mindkettőjüknek ismerős ablakon. — Igen, talán. De mégsem olyan, mint akkor volt. — A felhők nem számítanak!! — mondta határozottan Hramov. — Én a színéről beszélek. Nézze: sötétkék, sötétkék! Pontosan olyan, mint annak idején. A lány ismét elmosolyodott. Hramov nem vette észre, hogy mosolyában van egy kis mélázás. — Nem egészen olyan. Azon a napon utánozhatatlanul különleges volt. Azóta se láttam olyan eget soha, sehol. — Biztosítom, hogy ma is pontosan olyan! — Nos, lehet, hogy magának van igaza. De én mégis azt hiszem, hogy akkor kékebb volt. Sokkal kékebb. — Erről van szó: azt hiszi! Ugyanúgy februárt írunk, ugyanaz az égbolt van felettünk. Csak figyelmesen szemügyre kell venni, ennyi az egész. — Tudja, milyen volt akkor? Megmondjam, vagy ne mondjam? — Mondja. A lány felkatintotta táskájának zárját, elővett egy gondosan összehajtogatott papírlapot, és keskeny tenyerén óvatosan kisimította. — Ilyen volt az ég azon a napon! Ráismer? ... Makai Imre fordítási
