Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - KRITIKA - Tóth László: Népszínmű mint játszótárs

van benne badminton és happening, görög kórus és kiszólás a színpadról, vannak benne birkák (e jámbor teremtményeket természetesen karcsúbb s teltebb színésznők alakítják) és gyors szerepváltások, színpadi átöltözések, van pantomim és irodalmi színpad, meglep a kellékek mérhetetlen funkciógazdagsága (egy közönséges szemeteskuka az egyik pillanatban kút, a másikban komód, a rákövetkezőben ruhásszekrény), a zene olykor sír, olykor torzítva kacag, a koreográfia olykor kínosan pontos, olykor sokatmondóan döcögő stb. Olcsó (s néha a jóízlés határát súroló) gegek (pl. Gyuri hasmenése — s mi sem természetesebb, hogy a színpad kellős közepén talál magának alkalmas helyet gyötrelmei enyhítésére, vagy Peti sorozatos — ötletes, de hatásvadászó — öngyilkossági jelenetei) váltogatják benne egymást rendezői telitalálatokkal. Ilyen a már elemzett Erzsi (Benes Ildikó] — előadást összetartó — szerepe, a kórus alak- változásai, Márton gazda (Fazekas Imre) szólója (széles gesztusokkal ócsárolja feleségét, de a kórus szól helyette), s Kurta uram (Bugár Gáspár) Márton gazda fele ségének bájait fölmérő jelenete [ugyancsak a kórus közvetíti gondolatait), Zsiga cigány (Dráfi Mátyás) párosa az őt meg vesztegetni szándékozó Kurta urammal, s a pletyka természetrajzát híven megfestő kórus-jelenet. Konrád József olyan bőséggel halmozza a rendezői fogásokat, hogy az embernek szinte belefájdul a feje. Természetesen nem minden rendszer nélkül teszi ezt, hisz a kavalkád végül is fölszabadult, pergő ritmusú komédiázássá állt össze.

Komédiázássá, de nem komédiává. Az egyes szereplők (jellemek?) meglehetősen lazán viszonyulnak egymáshoz, esetenként nincs kellőképpen elmélyítve vagy kiélezve a köztük levő kapcsolat, de önmagukban is eléggé ötlet-szülte és ellentmondásos figurák (Zsiga, Rózsi, Gyuri, Peti), s néhány esetben a stíluselemek nagyfokú keveredése is zavarólag hat. (Természetesen, nem azt várom egy előadástól, hogy feltétlenül egyetlen stílus jegyeit magánviselő elemekből épüljön, csupán a különböző jellegű stíluselemek előadáson belüli egységét tartanám fontosnak.) Az előadásban minden a „komikai színezetet” szolgálja, s a szórakozás és szórakoztatás igényének van alárendelve. S ezzel nagyon is közel kerül ez az előadás ahhoz a ponthoz, ahol a szórakozás és szórakoztatás már önmagáért való. Illetve ez (tehát a

formai elem) válik tartalommá. Erre utaltam már a Dódi fölújításáról írt jegyzetemben is. Konrád József rendezései az utóbbi időben dicséretesen nyitottak és közvetlenek. És ezzel összhangban van a MATESZ új törekvéseivel, ahogy azt egy évvel ezelőtt a színház dramaturgja, Kmeczkó Mihály a társulat nevében nyilvános fórumon is megfogalmazta: „a jövőben nem annyira a jellemek, mint inkább a »szituációk színháza« kíván lenni. ... a rendezés folyamán játékközpontúságra fogunk törekedni.” De az így értelmezett „közvetlen színház”-nak sem lehetnek a törekvései mások, mint minden színháznak, akár a szövegre, akár a játékra helyezi a hangsúlyt: valami magasabbrendű cél érdekében hatni a közönségre s aktivizálni őt. (A szöveg is, a játék is csak eszköz ilyen értelemben.) Nem mondom, nagy aktivizáló erővel bírhat a nevetés, a nevettetés is, de csak addig, ameddig

— mint már jeleztem — nem válik öncélúvá. Ennek érdekében a jövőben Konrád Józsefnek is mértéktartóbbnak kellene lennie, s nagyobb önfegyelmet kell mutatnia.

A Cigány komáromi előadását végül is rendezői pályája fontos állomásának tartom. Fontos állomásnak olyan értelemben, hogy összegezés és figyelmeztetés Is egyben. Ebben az előadásban ugyanis már benne van egy megsejtett, majd tudatosan vállalt játékeszmény minden lehetséges pozitív [konstruktív) eleme, de benne vannak a buktatói is. A jövőben majd aszerint minősíthetjük őt, hogy mennyiben sikerül az ocsút a búzától különválasztania. Mert a közönség tetszése még a mi körülményeink között sem lehet egyetlen visszaigazolása egy-egy előadás sikerének. S a Cigány bár sikerdarab lett: a nézők jól elszórakoztak a színházban — ezt a sikert mégis ugyanannak a „felszökő ci- gányromantiká”-nak köszönhetjük, amiért valójában az eredeti darab íródott. A látványosságnak, a cirkusznak, mégha ez a cirkusz látszólag korszerű is volt. Tanulságos emlékeztetni Itt arra, hogy ugyanaz a közönség, amelyik oly elragadtatva tapsolt Szigligetinek s oly harsányan derült Konrádékkal, milyen hűvösen fogadta az ezt megelőző komáromi bemutató sokkal mélyebb értelmű két Brecht-egyfelvonáso- sát. Nekünk mégis Brechtre (és a Brech- tekrej kell szavaznunk, hiszen színházi közönségünket azzal tiszteljük meg leginkább, ha nem szolgáljuk ki mindenben ízlését és igényeit.