Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - KRITIKA - Tóth László: Népszínmű mint játszótárs

ellenére is, a darab csakhamar egyhangú s unalmas lett volna.” Ez a más alkalom szülte, de a szerző szabadságharc utáni fölfogását híven tükröző vallomás arra vet fényt, hogy a cigány Zsiga és a középparaszt csak ilyen értelemben ellenpólusai egymásnak, illetve a kettőjük közti „konfliktus” csak álkonfliktus. Szó sincs tehát a darabban „a faji megkülönböztetés ellen” — mégha könnyed eszközökkel is

— folytatott „harcról”, csupán szolgálat helyett idegen érdekek kiszolgálásáról. Többen megjegyezték már, hogy színibírálataimban a kelleténél többet idézek, most állításom megtámogatása végett — kivételesen — mégis ide kívánkozik Osváth Béla megjegyzése, akinek Szigligeti-monográ' fiája szerint a Cigányban „nyoma sincs már a valóságra törekvő ábrázolásnak, a paraszti nézőpontnak, a társadalmilag lényeges konfliktusok bemutatásának, ami a szabadságharc előtti népszínműveit jellemezte. A falusi környezet a Cigányban már csak díszlet, a konfliktusokban sem társadalmi erők mérik össze erejüket, hanem érdeknélküli, kitalált szentimentális történet bonyolódik körülötte, a sikert a felszökő cigányromantika, a sírva-vigadó cigánynóta biztosítja. A Cigány jól mutatja a fordulatot a népszínmű történetében, jól mutatja, hogy a régebben demokratikus, szociális tartalmú forma hogyan fordul el eredeti mondanivalójától, s az eredeti lényegét vesztett forma hogyan válik üres, tartalmatlan dekorációvá.” Ezért nem sikerülhetett a Cigány korszerű átértelmezése többre „az eredeti lényegét vesztett forma” korszerűsítésénél.

Mert valójában a darab komáromi szín- revitelénél csak ennyiről, s nem többről van szó. Amit viszont Konrád József ennek érdekében tett, az valóban, a legapróbb részleteiben is átgondolt munkára vall. (Kis kitérőként itt kell elismeréssel nyugtáznunk rendezői eszközeinek — és szemléletének — az utóbbi munkáiban való korszerűsödését. Nem kerülheti el a figyelmünket az sem, hogy mennyit tanult, illetve alkotó módon, továbbfejlesztve mennnyit tett magáévá az amatőr kisszín- padi együttesek progresszívnek ható kifejező eszközeiből, különösen a színpadi kellékek értelmezésének, a technikai hatások használatának, a térszervezésnek és a közönség aktivizálásának vonatkozásában. Az amatőr kisszínpadi együttesek és a hivatásos kőszínházak egymáshoz való viszonya, illetve az előbbiek hatása az utóbbiakra egyébként külön tanulmánytéma.) Most is

gondosan és hiánytalanul számba veszi azokat a színpadi eszközöket, kifejezési lehetőségeket, amelyek segítségével a Cigányból legalább ideig-óráig (a függöny legördüléséig?) élvezhető színházi előadást kreálhat. És meglehetősen szerencsés kézzel választja ki az adott esetben a legmegfelelőbbet. Mert nem érné célját, ha a darabot „a népszínműre jellemző, romantikus hangvétel” megőrzésével, naturalista díszletek közt rendezné meg, mint tette azt a moszkvai Romén Színház 1959- ben. Nem vezetne a kívánt eredményre, ha népszínmű-musicalként Dankó íista nótáival állítaná színpadra, mint az Állami Déryné Színház Barabás Tibor átdolgozásában 1971-ben. (Jellemzi Barabás Tibor elképzelését egyik vallomásának részlete, mely szerint a Zsigát alakító Szirtes Ádám „olyan igaz, olyan hiteles mindig és mindenben, hogy még a műdal is igazzá válik az ajkán” — kiemelés tőlem.) Népies operettként is elképzelhetetlen, mint ahogy a győriek értelmezték. De megbukott a Thália Színház kísérlete Is, amikor A falu rossza bemutatásakor a népszínmű paródiáját rendezték meg, s az elképzelés a visszájára fordult: a nézőket még a szándékos ripacskodás sem Ingerelte nevetésre, hanem „igenis sírtak Göndör János szerelmén.” Konrád József ezt a veszélyt is jó érzékkel ismeri föl: „Paródia? Nem egészen ... Nem hiszem, hogy a tisztán parodisztikus előadás ebben az esetben célhoz vezetne. Félő ugyanis, hogy nem tudnánk a műfaj (népszínmű) giccses megoldásait — a jóízlés határain belül — olyan mértékben eltúlozni, hogy nézőink csömört kapjanak tőle ..Tehát nem a súlypontokat kell eltolnia (áthelyeznie), hanem csupán az előjeleket fölcserélni: „azzal szeretnénk sajátos ízt adni vállalkozásunknak, hogy amin valaha sírtak, azon ma nevessenek. (...) ... ne játsszuk a művet — hanem fogadjuk el játszótársul ...” Telitalálat ez — a „sajátos íz” egyedüli lehetősége a Cigány esetében. És Konrád József teljes mértékben élt a „játszótárs” jogaival, s éltek vele a társművészek (a díszlettervező Kopócs Tibor, a jelmeztervező Balogh Ági, a zeneszerző Dobi Géza és a vendégkoreográfus Kvo- csák József) és a színészek is.

Megíratlan szövegek és szerepek kerülnek az előadásba, egy helyen Balzacra ismerünk, szekér helyet autón vándorló „kivetkőzött” cigányok elevenítik föl a régi történetet, ők játsszák el még a nem cigány szerepeket is (nyitó- és zárókép)„