Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - FÓRUM - Somos Péter: Még egyszer a (színházi) kritikáról
Kováts Miklós a Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918—1933 című könyvében egész fejezetet szentel a korabeli színikritikának. „Az irodalmi élet egyik nagyon beteges, elsatnyult reflexéinek nevezi. Keserűen ír a kritika „kiforratlanságának bénító hatásáról.” Erről a könyvről az Irodalmi Szemle 1977. februári számában írtam, egyebek közt ezt is: „A színikritikáról szóló rész megállapításai is pontosan fedik a valóságot. [A könyvnek ez a fejezete még ma is nagyon aktuálisnak hat.)” A zárójelbe tett mondatot a sze^ kesztő kihúzta. Az Irodalmi Szemle ugyanebben a számában viszont megjelent egy írás Kmeczkó Mihály tollából Színházi kritikánkról — kritikusan címmel, melyben a szerző jóval túllép a zárójeles mondat szerény megállapításán. Szenvedélyes hangú cikkében in médiás rés (vagy Inkább ab ovo?) támad kritikára, kritikusra egyaránt. Indulatát megértem — a színház szeretete íratta vele ezeket a sorokat, némely megállapításával viszont vitatkoznom kell, s ezt ugyancsak a színház szeretete kívánja így. Művészkörökben mindig is hálás téma volt a kritikát szidni. Kmeczkó cikkének kritikusokra vonatkozó passzusai olyan cáfolhatatlan bizonyítékokkal támadnak a színibírálókra, melyek már közszájon forognak. Mégsem dönget nyitott kapukat, tehát cikkének idevágó megállapításaival alapjában egyet kell értenünk. Miket Is ír? „Irodalmi életünk szerkesztőség központú”. Ez igaz. „Viszonylag tapasztalatlan fiatalember, aki bekerül valamelyik szerkesztőségünkbe, hivatalból egy csapásra mindenhez érteni kezd.” Ez csak részben van így, pontosabban: értenie kell. „A polihisztorok kihalása világjelenség, és mi ennek az ellenkezőjét akarjuk bebizonyítani.” Bár nem akarjuk, de így van ez is. „A polihisztorságot és a kalózkodást nem szabad legalizálnunk” — írja a továbbiakban. Valóban, vessünk gátat ennek a folyamatnak. De hogyan? Meglepő módon Kmeczkó erre is választ ad cikkében — egy kérdőmondattal. Ezt kérdi: „Hol és milyen módon kaphat érvényt színházi szakembereink több évtizedes tapasztalata, gyakorlata, felhalmozott tudásanyaga?” Ha utánaszámolok, ennek több módja is lenne: előadások formájában, a rádió műsoraiban, a folyóiratok hasábjain. így hát visszakérdezek: melyik színházi szakember vette és veszi a fáradtságot meg a tollat (Bekét és Kmeczkót kivéve), hogy több évtizedes tapasztalatát, gyakorlatát, felhalmozott tudásanyagát az előbb említett módon közkinccsé tegye? Biztos vagyok benne, hogy nemcsak az Irodalmi Szemle, hanem a többi folyóirat is szívesen nyitna rovatot színházi szakembereinknek egy-egy probléma megvitatására, műhelytitkok feltárására, színvonalas viták számára. Hát még ha rendszeresen, folyamatosan jelennének meg ezek a cikkek! A dilettánsok visszahúzódnának, a polihisztoroknak sem maradna hely, és azok, akik már „specializálódtak”, tovább bővíthetnék Ismereteiket. Eddig tehát egyetértek Kmeczkóval. A továbbiakban a szerző azokhoz fordul, akik Még egyszer a (színházi) kritikáról SOMOS PÉTER
