Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - FÓRUM - Somos Péter: Még egyszer a (színházi) kritikáról

már „specializálódtak" vagy épp most fordulnak a színház felé. Ezekkel kapcsolatban már felvet néhány konkrét színházi és színikritikusi problémát, amelyekre érdemes jobban odafigyelnünk.

Szemére veti kritikusainknak, hogy kizárólag az irodalom felöl közelítenek a színházhoz, hogy ideáljuk még ma is az úgynevezett könyvdráma, a papírszínház. Hogy a valóságban mennyire más a helyzet, annak igazolására betekintést nyújt a színház életébe, bemutatja egy-egy színházi produkció születésének folyamatát és ebből kiindulva fejti ki nézeteit a mai színházról és közli elvárásait a kritikától.

Nem szeretnék mondatról mondatra lovagolni, de némely megállapítását helytelennek tartom és csak így tudom cáfolni.

Először is kategorikusan kijelenti, hogy a dráma nem színházi termék. Ez nem igaz. A drámát [a jó drámát) mindig is a színház hívta életre, a színház igénye „termelte ki” a jó drámaírót és a drámát is. Ez alól talán csak a magyar drámairodalom jelentett kivételt. A nagy görög drámaköltők éppúgy mint Shakespeare vagy Moliére, O’Neil vagy Bulgakov és még folytathatnám a sort egész Pintérig — mind, mind színházi emberek voltak, színházuk számára, színházaik igényeinek kielégítésére írták darabjaikat. Kmeczkó itt már-már önellentmondásba keveredik, mert ő ennek a tagadásával jutott el a következő pontig, a kollektív színház elméletéig.

Mindketten tudjuk — Kmeczkó a gyakorlatból is —, hogy amit este a színpadon látunk, az nem egy ember — az író műve, hanem részt vállalt belőle a rendező, a dramaturg, a színész stb., egészen a kulisszatologatóig folytathatnám a felsorolást. Alakították, vágták, csoportosították, színesítették — egyszóval színpadra alkalmazták a drámát. Nem egy jeles drámaíró nyilatkozatából t’udom, hogy színházi szakember tanácsára egész részeket írt át vagy hagyott ki a művéből. Ha Shakespeare darabjait vágások nélkül játszanánk, egy produkció több mint 6 órát venne igénybe (annak idején így játszották, kora délutántól késő estig megszakítás nélkül). A maiak közül elég ha Hochhut Helytartóiéit említem. Ha ezt a drámát teljes egészében akarnánk előadni, akkor rögtön az előadás után tálalhatnánk a nézőknek a reggelit is, ugyanis a darab 9 óra hosszat tartana. Piscatorék ősbemutatójának időtartama 3 óra volt. És mindezek ellenére állítom, hogy a dráma mégsem degradálódott „forgatókönyv-vázlattá”. Még furcsábbnak találom, hogy a szerző százalékokban fejezi ki egy-egy színházi produkció összetevőinek jelentőségét. Azt írja, hogy a dráma, illetve forgatókönyvvázlat ma még körülbelül 50 vagy alig kevesebb százalékát teszi ki egy produkciónak, de jelzi, hogy a színházművészet egyre inkább közeledik saját ősállapotához, melyben az irodalom szerepe a minimumra fog csökkenni.

Nem tudom a színház melyik ősállapotára gondolt itt a szerző. A görögökre nem, az biztos. A török árnyjátékokra? Máig is fönnmaradt szövegmaradványok bizonyítják e játékok drámai alapját. Akkor talán a távol-keleti no- vagy kabuki színházra gondolt a szerző? Aligha. A kabuki fő jellemzői valóban a tánc, a dal, a bonyolult mozgáselemek. De bármilyen tökéletesen is táncol, énekel, mozog a színész, mégis elsősorban szerepet játszik, ugyanis a színpadon dráma zajlik.

Én nem ismerem ezt az ősállapotot. (Talán nem az én hibám.) Azt viszont tudom, hogy a színház irodalmi alkotás, igazi dráma nélkül nem különbözik a cirkusztól, tehát nem más, mint csinnadratta, hókusz-pókusz.

Épp ezért elfogadhatatlannak tartom Kmeczkó „karácsonyfa-elméletét” is. Egy satnya, egyoldalas fa silányságát a legcsodálatosabb díszítés sem tüntetheti el. Egy silány színpadi művet a legzseniálisabb rendezés, a legbravúrosabb dramaturgiai húzások, a legtündöklőbb színészi alakítások sem menthetnek meg. Ezt minden színházi szakember tudja.

Visszatérve a kritikára, sejtem, hogy mire célzott a szerző. A színházi kritikától a színházi produkció önálló esztétikai értékelését várja. De túllőtt a célon, mert ettől az önálló értékrendszertől nem lehet elsődleges és másodlagos dolgokat számonkérni.

Engem is bosszant, ha a drámát összetévesztik a színpadi előadással. Hisz ennek is, annak is saját törvényei vannak. Ezt minden jelentősebb drámaíró tudta és tudja, hiszen legtöbbjük, mint már említettem, együtt nőtt fel a színházzal, tehát a színház nyelvéi anyanyelvűkként beszélik. Aki tehát a színházzal akar foglalkozni, legyen az akár kritikus, meg kell hogy tanulja ezt a nyelvet, másként színház helyett bátran elmehet akár a szanszkrit bélyeggyűjtők közgyűlésére is, abból sem fog kevesebbet érteni.