Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - NAPLÓ - Šimonovič, Ján: Első parancsolat — a hűség?
séggel szöges ellentétben áll az úgynevezett hűséghez való görcsös ragaszkodás: az eredeti és a fordított kifejezéseinek azonossága. Hiszen még azt sem tudjuk, mi fán terem a nyelvi hűség! A nyelvet ugyanis annyiféle nézőpontból vizsgálhatjuk, hogy az ilyen nagy általánosságú követelmény önmagában semmit sem mond. Már nagy általánosságban sem lehet hű nyelv a nyelvhez. Beszélhetünk-e hűségről akkor, ha az eredetiben — hála az igeidők dús rendszerének — a vers dolgai dinamikusan vannak ábrázolva, jelölnek minden apró mozdulást, és mi ezeket a részeket szegényesen — s nem minden kockázat nélkül — a kárhoztatott igenevekkel utánozzuk. S mit érünk a mi ragozási rendszerünk gazdagságával, ha azt az eredeti nem igényli? A felsoroltnál jóval több ellentmondást írhatnék ide, és minden esetben egy árnyalattal másképp mutat- kozót, de mert ezek már nem olyan lényegesek, nem szükséges sorj áztatni őket. Vegyünk szemügyre egyetlen nyelvi részecskét, a szót. Nézetünk az, hogy a versben nemcsak elszigetelten, szabatosan, meghatározottan, kiváltságos helyzetben szerepel, hanem átvilágítója mindannak, amit körötte a vers tartalmaz — mint villanyégő a lámpabúrának —, sőt akusztikailag is összefügg a környezetével többféle módon. Ha a szó versbéli helyzetét nem úgy fogjuk föl, mint fölcicomázott tanúságát valami teljességgel elhatároltnak, hanem mint mindegyik jelentéséből egy csöppet felmutatót, gazdagabbak leszünk a valódi értelmében vett hűség fogalmával. A spanyol költészetben gyakori szó a copa. Jelentése: pohár, üveg, csésze, fej, csúcs, búb, fa koronája, piros (szív) a kártyában, prepozíciós szerkezetekben borravaló értelemben is áll. A versbe épített szó asszociációi minden felsorolt jelentés és az általuk képviselt szimbólum között kellőn hatnak. Továbbá: a szónak konkrét hangzása van, amit nemcsak a négy hang egymásutánja határoz meg, hanem a sajátos spanyo! kiejtés is. A szó nemcsak önmaga akusztikus felépítésében vesz részt, hanem az egész mondatéban, verssorában és erősen hat a szomszédos szavakra is. Talán azt említenünk sem kell, hogy olyan szavakkal alkot rímláncot, amelyeknek szlovák megfelelői ilyen kapcsolatba nem léphetnek. Számbelileg is mások az eredeti vagy a fordított szó lehetőségei arra, hogy a vele rokon alakú (vagy jelentésű] szavakkal rímes kapcsolatba kerüljön. A fordító a szövegösszefüggésből megérzi, hogy azon a helyen a copa melyik jelentése elsődleges. Ez a versben gyakorta nem a szó köznapi, általánosan ismert jelentése. (Épp ezért a filológusok készítette műfordításokból nem tudjuk kibontani még az egészen egyszerű vers jelentését sem.) A szó jelentésén kívül a fordítónak tudatosítania kell a lappangó asszociatív jelentéseket is, s hogyha fontosak, megfe. lelő módon helyet is adni nekik. Noha nem kifogásoljuk azt, hogy a legalkalmasabb a szót azzal a szlovák kifejezéssel lefordítanunk (pontosabb volna: pótolnunk), amelyet mindenki a fordított szó megfelelőjeként fog fel, mégsem fogadhatjuk el ezt a módszert a tolmácsolás minőségét kizárólagosan meghatározónak. Ha ez így volna, az általunk értelmezett hűségre felületes meg- okolásnak tartanánk. S így a vers funkciós játékká szegényesedne, ami az eredetinek csak részfeladata volt. S ez a játék — mert az eredeti és a fordított szó nem ugyanaz — teljesen más volna, mint a tolmácsolt szövegben, és sok dolog eltorzulna. Igen megszegényítenénk a szöveget, hiszen a mi föladatunk az új szó keresése, legyen bár más mint az eredeti, de játékosságával az eredetiből fölidézzen valamit. Ilyen nagyfokú megfontolással a műfordító természetesen csak ahhoz a szóhoz közeledhet, amelyik a vers egy tömbjében valami fontosnak a tartópillére, s ezért a szót meg kell tartania, vagy pedig a helyettesítő szó szilárdságát kell biztosítania. Ha minden szóval ennyit foglalkoznánk, bonyolult helyzetbe kerülnénk. El kellene hanyagolnunk olyan fontos összetevőket, mint a ritmizálás, rímalkotás, a tágabb értelemben vett eufónia, de még sok más jelentős dolgot is. A versfordításunk minden esetben áttekinthetetlenné válna. A fölsorolt körülmények figyelembevételével kell a művészi tolmácsolás szabadságát néznünk, és semmi esetben sem az eltérések alapján ítélni arról, hogy a vers jó vagy rossz fordítás. Más szavakkal: a fordításokban helytelen külső egyezéseket keresnünk. Inkább azt vizsgáljuk, hogy a két változat — az eredeti és a fordítás — által megformált helyzetek mennyire közelíti meg egymást (mert azonosságról beszélnünk dőreség volna). Ján Šimonovia
