Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - NAPLÓ - Šimonovič, Ján: Első parancsolat — a hűség?
— az eredetivel egyező — mikroklímák s átmeneti helyzetek, melyek hasonlók az eredeti környezetéhez. Az új fordítás zökkenőmentesen és szervesen illeszkedik bele abba az atmoszférába, amelyet a nemzeti irodalomban a már létező fordítások és elképzelések kialakítottak a vers eredeti környezetéről. Az ilyen légkörnek nem kell eszményinek lennie sem önmagában, sem magához a vershez való viszonylatában; a versfordítás viszont, új részelemként, bármennyire kedve ellenére van is, engedelmeskedik neki. Azt hisszük, teljesen logikusan, hogy a szillabikus verseket szillabikusan kell szlovákra fordítanunk, egyrészt, mert így leszünk formahűek, másrészt, mert ez a versforma a mi költészetünkben is használatos. Csakhogy efféle hasonlóság a verset szemetszúróan a népköltészettel rokoníta- ná, ami sokszor összeférhetetlen az eredeti karakterével. Ezért szokás a szlovák műfordítói gyakorlatban a szillabikus verset szillabotonikusan tolmácsolni. Ezek a módszerek megfelelőnek látszanak, egészen addig, míg a gyakorlatban meg nem próbáljuk alkalmazni őket. Világos példa erre a spanyol románc. (Ennek ritmusa viszont nem tisztán szó- tagszámláló.) A vers bizonyos helyein erős a törekvés a szóhangsúlyozásra. Lorca történelmi románcainak első sora szillabotonikusan olvasható (Por la calle brinca y eorre), s efféle verssor sok van a kötetben, annyi, hogy ez az eset nem tartható véletlennek. Ezért a szlovák — és a cseh — fordítói gyakorlatban elfogadott irányelv, hogy az ilyen nyolcszótagos sorok négyes trocheussal fordítandók. Szemre az ilyen eljárás problémátlan, úgy hat, mint, ha ezt a formát maga az eredeti magyarázná. A rövidebb versekben valóban nincs okunk e gyakorlat megszegésére. Az sem térítene el bennünket, hogy a második verssor (caballo de larga cola) hangsúlytalanul kezdődik, tehát nem húzható a szlovák trocheus mintafájára. A műfordító számára a szlovák változat fontos, ennek Idomát viszont az eredeti szótagolása határozza meg. A szótagszámlálás a spanyol versben olyan erős versformáló erő, akár nálunk a hangsúlyosság. De azt se szabad elfelejtenünk, hogy a hangsúlyosságra való törekvés mutatkozik az eredetiben is, fontos szerepe van (másképp nem lenne jelen), ha ezt nem vennénk figyelembe, a terjedelmesebb versek fordításakor ellentmondásokba kerülnénk. Mert már néhány száz verssornyi románcban a következetesen használt négyes trocheus egyhangúvá válik, s ez az egyhangúság az eredetiben nincs, mert az alkalmi hangsúlyozás meg-megtöri. Ekkor hát ebben az esetben szokást kell bontanunk, s én ezt a problémát úgy oldottam meg, hogy több verssort nem-trochaikus lábbal indítottam. S éppen azokon a helyeken, ahol a tro- chaikus verset is elbírná a szöveg, de ettől álmosítóvá, egyhangúvá válik, amely megszüntetheti az eredeti drámaiságát. Másféle lehetőségünk a szótagszámokba való beavatkozás lenne, olyan változtatás, amely a trooheusok sorjázását nem zavarná. Más esetben viszont a szokásnak engedtem, spanyolból a mi nyelvünkre fordított versek erejének, mert az így keletkező egyenetlenségeket nem tartottam lénye, gesnek. A luna szó a spanyolban a hold nevű égitest megszokott, stilisztikailag szürke megnevezése. A cseh műfordítói gyakorlatból származott át a szlovákba az a szokás — a „hűség” jegyében —, hogy a spanyol vers e gyakori kellékét a szlovák luna szóval fordítjuk. Ezzel nem kis eltérések keletkezhetnek, sőt egész képek válhatnak zavarossá. Az a magyarázat ugyanis, hogy a luna nőneműségében különbözik a holdtól (mesiac), nem elégséges, mert csak egyedi fordítói esetek igazolják. A versnek így sok eleme nemkívánatos helyzetbe kerülhet és a hagyományok erejének hiányát ez semmiképpen sem menti vagy magyarázza. A költemény darabossá vagy túl simítottá válhat. Problémákat és vitatható megoldásokat állít elénk még az egymáshoz közelálló nyelvekkel és prozódiai rendszerekkel való foglalatosság is. A szlovák jambikus vers vajon megfelelője-e az orosznak? (A megfelelőség abból a szempontból ítélhető meg, milyen a két vers hangzása, zengése, mi hat reánk, s hogy az egyezés nemcsak külsődleges-e.) Lehet-e valójában egyezés, ha az egyik esetben a nyelv természetétől idegen, mesterséges, „költői” kádentiáról van szó, a másik esetben pedig egészen szabályos a nyelv természetétől megegyező stilizáltságról? Mutatják ezek a dolgok is, hogy menynyire különböznek nemcsak a prózát és verset fordítók módszerei, hanem a fordítások eredményei is. A tartalmi-formai hűség a fordításokról szólván az egyik közkedvelt kifejezés, időzzünk hát itt valamelyest. Már volt szó arról, milyen hűség távlatos s a műfordítói eszményhez közelítő. De ezzel a hű