Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Délvidéki posta (elbeszélés)
A major pincéjéből nem volt menekvés, de az istállókban elszállásolt enyhébb bűnü foglyok közül itt-ott meglógott valaki. S ilyenkor a rövidhullámú tábori adó nyomban riasztotta a körletet és a csendődöket. Ezekre a hírekre várt Bodnár, egy idő óta ezek miatt nem kapcsolta ki rádióját útközben sem. Néhány héttel ezelőtt két férfi állította meg Bodnár postakocsiját. Az útmenti árokban. kóró közé rejtőzve vártak rá. Ázottan másztak elő, mert előbb átúszták a folyót, rongyosak, izgatottak és éhesek voltak; egyikük, a keze véres ingdarabba burkolva, szinte reszketett a fájdalomtól. Rögtön világos volt, hogy egykori katonák, most a gyűjtőtábor foglyai, a táboré, amelynek létezéséről a városban mindenki tudott, hiszen ezeket az embereket élelmezni is kellett. A sebesült a lovakat tartotta féken, késsel a kezében fenyegetőzött, hogy ha a postakocsis nem tér észre, halálfia lesz, ahogy azt akkoriban előszeretettel mondogották. A másik fölugrott a lépcsőre és sokkal udvariasabban viselkedett: könyörületért esedezett. Nem akartak sokat, mindössze a síkság őrizetlen térségein át eljutni a lovas-majorba, ahol állítólag szövetségeseik voltak. A postazsákok és csomagok alatt Bodnár rafinált búvóhelyet készített nekik, s közben a régi császári gárda összefogásáról fecsegett. Amikor a postakocsiba invitálta őket, fegyvert és kulcsokat nyújtott feléjük, s az elsőt ököllel fejbe vágta, a sérültet hátba rúgta. Megkötözte, majd a postakocsi aljába dobta őket, visszafordult, s az első csendőrállomásra hajtott. Az ilyen szökevényekért akkoriban egészen tisztes összegeket fizettek. Ez a cselekedete Fodornak nem tetszett, de nem azért, mert Bodnár szemet vetett a feleségére. Fodor úgy vélte, hogy a bajbajutotton segíteni kell, rendes ember nem húz hasznot mások szerencsétlenségéből, meg aztán, ki látta már ennyire kedvében járni a hivataloknak? Különben is, ahogy Fodor állította, Bodnárnak ezt a tettét a városban senki sem helyeselte: melyik szökevény lesz ezek után bizalmas és könyörületes? Más esetekhez hasonlóan most is peches emberekről, s nem garázdálkodókról volt sző. Bodnár rádiókészüléket vásárolt, az ülés alatt puskát és egy szakajtó viperát hordott. Gtvonalát nem változtatta meg, csak alaposabban felfegyverkezett és nagy gondot fordított arra, hogy ne maradjon el sehol, ne éjszaka kelljen visszatérnie. Csupán alko- nyatkor változtatta meg útvonalát, furfangosan hajtott át a síkságon, elkerülte az akácligeteket és a magányos épületeket, de egyébként bízott magában. Lehet, hogy szívesen megváltoztatta volna útvonalát vagy talán a foglalkozását is, csakhogy semmitől sem rettegett jobban, mint a szóbeszédtől, hogy fél a vereségtől és a haláltól. Félelmét túlságosan gyáva volt kinyilvánítani. Nehezen is változtathatta volna meg az erejéről és vad természetéről keringő szóbeszédet, ha egyszer ennyire ragaszkodott hozzá, s a hírhedt Zsigának tartotta magát. Talán jobb belátásra tért volna, ha van családja, do hát a postakocsis magányos férfi volt, aki dehogy felejtette el kidülleszteni mellkasát, behúzni a hasát; gondosan, ügyelt hírnevére és állandóan a fellegekben járt. Zsiga sejtette, hogy a lovaspostának befellegzik, és nem titkolta, hogy fölcsap molnárnak. Rendszeresen megállt a Vörös-malomban, hogy elnyerje a molnárné, a reménytelen állapotban lévő özvegyasszony kegyeit és fokozatosan beverekedte magát egészen a konyhájába. A magányos asszony rövidesen már nem tiltakozott az ellen sem, hogy mégegyszer fölmelegítse a hitvesi ágyat. Tegnap Bodnár elmaradt Szarka, kovácsmester műhelyében s kivételesen nem állt meg a malomnál, hogy leendő otthonát, a molnárnét és haszontalan cselédjeit ellenőrizze. Amikor késő délután befordult a malomudvarba, a vízbefúlt molnár testes özvegye, a nyugtalankodó Katonáné kijött elébe a hírrel, hogy reggeltől délig két teljesen fiatal férfi várta őt itt, az udvaron. Korareggel érkeztek lovon, a kerítés mögött feküdtek a fűben, s amikor ajtót nyitott, bementek. Azt mondták, hogy egy üzletet kell nyélbeütniük a postakocsissal, amiben már régebben megegyeztek. Az asszony nem ismerte a férfiakat, helybeliek is lehettek, lovaik a Lovas-majorból valók voltak, a tenyészet és a jelzés alapján fölismerte őket. Bodnár csak nem akart megérkezni, nem tudták kivárni, ezért ettek, megitatták a lovakat, és elmentek. Nem látszott, hogy fegyvereik volnának, nem látszottak gyanakvónak, óvatosnak és rosszkedvűnek, a molnárné mégis rettegett, hogy megjön Zsiga, és valami szerencsétlenség történik. A férfiak azért nem «
