Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Délvidéki posta (elbeszélés)
Mint én. Vagy nem? Hisz hánynak szét kellene rúgnom a fenekét, ha nem bocsátanék meg! Én bizony megbocsátok, én igen, velem mindig úgy van, hogy olyan puhának kell lennem, mint a fos, de nekem, vén marhának, nem bocsát meg senki, mert erős vagyok. Az ilyeneket nem szeretik, mert itt mindenkinek az olyan nyamvadt tetszik, aki senkinek nem lép a nyakára, aki nem dönti ki senki emberfia belét... Ezt jegyezd meg. Félnek tőlem, és mert nem mernek belém kötni, hát becsmérelnek. A fiú úgy vélte, hogy a támadásról beszél. — Ki nem akar magának megbocsátani? — Ügyen! ... Hiszen ez is — mutatott Fodorra. — Ha nem lenne rá itt szükségem, megszorongatnám a gigáját. A kriplije! Hát tehetek én róla, hogy megbolondítottam a feleségét? Ahogy meglátott, mindjárt a bugyijába szaladt az esze. Tudod, hol hordja az asszony az eszét? Nem. Hát a bugyijában. Ha férfi fordul le a kocsiról, fejére esik, a nő azonban a valagára, mert ha az ember leesik, mindig arra a részére esik, ahol az eszét hordja. A büdöse, hiszen ez még kefélni se tudhat! A fekete dohányt esetlenül sodorta a feszes barna papirosba. Mérgesen szippantott cigarettájából, ajkát nyalogatta, valamit forgatott a fejében. — Tegnap miért támadták meg magát? — Ezt honnan tudod? Nyers hangja volt, úgy rémlett, hogy folyton dühösen parancsolgat. Ján nem szólt, iparkodott nem nézni Bodnárra. — Üldöztek — mondta büszkén és bazsalygott. — Üldözték? — Mi? — Üldözték? — Igen, de próbálják csak meg újra! — Ki? — Ketten. — El akarták venni a postakocsiját? — El akartak fogni — közölte vele bizalmasan. — Azok ketten különleges embereket gyűjtenek cirkuszokba, érted, olyanok ők, mint akik dobozba gyűtik a bogarakat. Én kínai zsidó vagyok, ilyenük még nincsen. Tudod, mennyit fizetnének nekik értem? No, találd el. De gondold meg jól, mennyit mondasz. No, mennyit érhetek? — Sokat. — Ugye? De még az is kevés. — De maga nem hagyta magát, ugye nem! — Én? Ezzel a kezemmel zúzom össze a koponyát, mint a diót! Látod azt a kosarat? A kút felé mutatott. A kővályú mellett liszteszsákkal letakart szakajtó állott, postászsinórral alaposan átkötözve. — Pisztolyok? — Szart, nem pisztolyok! Azt én az övembe dugva hordom, azt a másikat meg az ülepem alatt. Abban meg viperákat tartok. Ha jönnének, pofájukba vágom büdöseinek a szakajtót, megkötözöm őket, és gatyájukba eresztem a viperákat. Azok szeretik csak a biliéket! — nevetett föl furcsán és elvörösödve az izgalomtól. Fodor inasa lépett hozzájuk és tisztelettudóan mondta: — Zsiga bácsi, azt mondja a főszaki, hogy gyerünk, meg hogy már készen leszünk. — A főszaki szart tud, mondd meg neki. — Mester úr, azt mondja a Zsiga bácsi, hogy még nincs kész. — Mondd meg neki — felelte nyugodtan Fodor —, hogy én nagyon jól tudom, mit beszélek. — Hallotta, Zsiga bácsi? — Lófingot hallottam. — Zsiga bácsi, a főszaki azt mondja, hogy már készen lesz, különben nem küldtek volna ide bennünket. — Hogyan húzzuk el? Sérült a kezem, nem látod?! — Targoncát hozunk. Amikor odamentek a kovácshoz, Fodor megtörölte a kezét, letette bőrsapkáját és elgondolkozva megtömte kurta, fekete pipáját; két kézzel a szájához emelte és elgondolkodva meggyújtotta. Fáradtan pöfékelt. A park mögött lakott, zárakat, kutakat javított, de rádiókat és gépkocsikat is. Csőn-
