Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Délvidéki posta (elbeszélés)
A becsvágyát azonban már kevésbé elégítették ki. Parancsolgatásra és hatalmaskodásra vágyott, és bizony még szívós lovai Is szót fogadtak neki, félelmükben térdre hullottak előtte, ha éppenséggel rájuk ordított, meghunyászkodtak, s egy pillanat alatt nyirkosak lettek az Izzadságtól. Más munkára már nem volt való, eredeti mesterségében nem képezte magát, a tengert rég elveszítette. A fiút megtűrte, Ján túl kicsi volt még, s nem forgatta ki az ő szavait, mint a többiek, mihelyt azzal kezdett hencegni, hogy — még az Ansichton — a katonai kikötőből hogyan járt éjjelente a hordó rumokért a kikötő kocsmáiba, a „hercegnővel” a bokorba, hogyar. tángált el egyszerre egy zászlóaljnyi férfit, söpört a hullámokba egyetlen rúgással egy alacsony postahajót, seregnyi szeretője hogyan csüngött a horgonyon, hogy ne hajózzon el Borneóról, ahol megivott egy hordó rumot és elfogyasztott egy kosár mangót, s a bennszülöttek rémületére karjaiba emelte a hajóágyút, s úgy végigment mezítláb az egyenlítőn, hogy egyszer sem esett a tengerbe, lovai éjszakánként emberi hangon beszélgettek, és nyugodtan dohányért szalaszthatta őket a trafikba. Mindezt habozás nélkül mesélte el; képzelőereje aránylag jó volt, emlékezete azonban hazudozóhoz nem illőn gyönge, s a logika sem volt erős tulajdonsága. Dehát nem csinált ebből sem gondot. Ján sejtette, hogy ezt a postai fullajtárt semmi sem gyötri. 3 Bodnár a lehető legnagyobb késéssel hajtott hajtott ki a posta hátsó udvarából, hogy minél többen láthassák sárga bajuszát, mely a kapadohánytól olyan mint a kukoricaszőr. S úgy lengett utána, mint a hun lovak farka. Egyenesen ült a bakon, diák szokott így az iskolapadban, még mindig sokat adott rá, hogy eddig senki senki sem verte el, a kor nem görbítette meg, a szabados élet nem nyűtte el. Az ülés födelét sosem húzta maga fölé, csak mindenki higgye róla azt, hogy vasból van. A lovasposta többi hajtóját úgyszólván szóhoz sem engedte jutni, mindig lehurrogta vagy túlkiabálta őket. A fiú a másik négyet közvetlenül sose szólította meg, sejtette, hogy neveik: Svici, Gagyma, Lófej és Pacal csak csúfnevek; hallás alapján ítélte meg így, de Bodnár természete is ezt sejtette. Svici, aki kosárszámra hordta haza a lopott gyümölcsöt és zöldséget, mindig intette őt, ha találkozott vele. Egyszer így: — Aké ... izé ... no, izébe! ... meno máš, mi? .-.. čo? — Van. — Ci? — Milyen? — No, ezaz! aké? — Ján Jurkovičnak hívnak. — János? ... Dobrý! — Ján. — Otec máš? Aký robota ... izé, chodí? — A vámhivatalba Jár. A férfi lelkendezve fölkiáltott: — Fúúú! Tak dobrý otec máš! Helyeselt. A férfi kipillantott a lovak közül, amelyeket itatás után az istállóba vezetett, majd Jánhoz hajolva cinkosan sugdosta: — Klapec, Zsiga netreba! Zsiga — lélegzett egyet — netreba, nééé! Zsiga.... izé, no, lópikulába!... bolond. Netreba, netreba, nééé... Otec dobrý, fúúú, aký dobrý otec! ... Zsiga netreba, nemá čistý esze, no! ... No? Hm! A fiú bólintott. Svici komótosan kiegyenesedett, bátorságot öntött beléje valami, összpontosított, egy ideig némán csutakolta a lovat, majd kedvesen és vidáman kibökte: — Moj mamička a otecko je pekááár. Ján nem merte elnevetni magát.
