Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Délvidéki posta (elbeszélés)
4 A postakocsik kihajtottak az utcából, Bodnáré még a régi posta kapuja előtt vesztegelt, a délvidéki szlovákok meghatóan szomorú nyelvén a postás valakit lustának és bolondnak nevezett, munkára ösztökélve az illetőt. A megszidott a kék postakocsi mögött állt, hangja nem volt hallható. Az első kocsik már az utca alá, a rendbehozott postahivatal elé értek, mely a háború alatt leégett, ezért a háború utolsó évében egy utcával följebb helyezték. Bodnár is elindult, végigvágott gyeplőjével a lovakon, majd kiegyenesedett és fölkiáltott: — Hijóóó! A ház kapujához hajtott a kocsival, s amikor a bejáratban megpillantotta a fiút, rákiáltott: — Szaros, ihííí, mész az anyádba! És ütésre emelte az ostort. Ján a kapu mögé húzódott. Minden felnőtt szívélyes és barátságos volt hozzá, csak ez az ember — noha ismerték egymást, hiszen eljárt utána — rivalít rá mindig így nyersen, sértegette ok nélkül. Dehát Bodnár ilyen volt. A posta kertje előtt alacsony férfi állt, kecskével. Különös figura volt, kockás plumnadrágot, fehér inget, piros csokornyakkendőt és szalmakalapot viselt, mellén rézzel vert tábori távcső lógott, hátán vászonzsák, belőle tekerős gramofon piros trombitája meredt elő. A kecskét szíjon tartotta, mint valami kutyát. Mindketten a kőből rakott villaépületből jöttek elő, amely akár nagykövetl székhely is lehetett volna. A háború utolsó évében a postahivatal székelt benne. Az épület a kertben állt, platánok, vad diófák és lilába játszó juharfák árnyékában, átszakadt tetővel, kitört ablakokkal, kifeszegetett ajtókkal és szétlőtt, egykor üvegezett tornáccal, benna akár egy szimfonikus zenekar is elfért volna. Könyörtelen harcok folyhattak az épületért. A fák és az egész kert is megszenvedte a magáét. Ján az egész délelőttöt végigálldogálta a kapuban, erőlködve szívta magába a valódi délvidéki nappal forró levegőjét, és elgondolkodva nézte az utca sűrű, napégette zöldjét. A délidő portól, forró páráktól, növények tüzelő zöldjétől, pincéktől és rózsakertektől illatozott. Nem tudta megérteni, hogy őt, a kisfiút, az öreg, csizmás férfi megsértette. Megsértette. Teljesen ok nélkül. A dél fehér volt. (Akárcsak az a kecske.) Alkonyaikor Bodnár postakocsija nem tért vissza, s nem jöttek meg a többiek sem. Ján megijedt, hogy az öreg postás elveszett. Lejjebb ment egy utcával. Az eredeti postaépület jobb részében már dolgozott a távíró, a balszárny második emeletéről, ahonnan csupasz kémények, hatalmas vasgerendák, megolvadt ólomcsövek és kiégett páncélszekrények meredtek elő, egy szakasz katona szemetet dobált le. A limlom az udvarba szállott, s rózsaszín por gomolygott a posta íölé. A postakocsikat nem találta itt sem. Ötjükről megérkezve mind a négy a Vörös-malom melletti rétre sietett, ahol Bodnár összetört postakocsija és elpusztult lovai hevertek. A postakocsit állítólag megtámadták, de Bodnár túlélte, többet erről a postán sem tudtak... Jánt fölizgatta az esemény, nem tudott elaludni. 5 Mihelyt reggel a postakocsik fölébresztették, rohant a hátsó udvarba. Az udvart a villától valamikor homokkőből rakott kerítésfallal választották el. A köveket saját súlyuk és a kúszó vadszőlő tartotta össze. A pléhlemezekkel borított súlyos deszkakapu mögötti térségen erjedt lógané, szalma, eternit és víz bűze terjengett. Az udvar végében hosszú istállók álltak, alkalmi kocsiszínek a fogatoknak, az udvar közepén gémeskút, itatóvályú, eresz alatt pad, és az elsatnyult cseresznyefa. Bodnár postakocsiját éjjel katonák húzták be, fából való bakon hevert összetörve, az ütközés
