Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.

Milyen jó, hogy vagy, hozzád menekülhetek; ha az öledbe hajthatnám a jejem és te meg simogathatnád, könnyebben érezném magam. Egyszerre olyan hideg lett körülöttem, és lesz még sokáig: elhagynak, magamra hagynak. Kevesen fognak vállalni, vallani. De te köztük vagy, és te az egyetlen vagy, akihez eljöhetek meleget koldulni. Soha nem volt olyan nehéz, olyan idegesítő és bizonytalan a találkozásunk lehetősége, de soha így nem kívántam, hogy találkozzunk. Kellesz, mint egy falat kenyér. Meleget, meleget, meleget, szeretetet, szerelmet, melyet tőled várok, hogy egy pillanatra feledni tudjam a világot.

Itt vagy mindig: ha testi valóságban nem is, de a te rám-gondolásod szinte melegíti a levegőt, az élethez, a szépséghez, a nagyhoz, a szeretethez és a szerelemhez nélkülözhetetlen ózont jelenti, magát a lélegzetvételt. Nem vagyok, nem lehetek légüres térben, minden ki van töltve veled és általad. Ezért szeretem a szobámat, ezért a jó levegőért.

Nem tudom elképzelni, mi történt, miért nem írsz? Bár itt van, Z. elhozta a meleg és melengető, kézzel fogható üzenetet, a szürke sálat — mintha csak a nyakamra fonódó karodat érezném. De nincs visszhang, nincs válasz, nincs nyugtázás, nincs írott szó és a múlt csütörtökön írott levelemre, melyet neked pénteken kellett volna megkapnod. A szívtünetek múlóban vannak, de annál jobban fáj a bal lábam és a bal kezem. Majdnem mindig a díványon fekszem. Még csak tíz óra: három órát kell még várnom, míg megtudom, milyen lesz a mai napom, boldog-e, vagy szomorú? Nyugalmas, vagy nyugtalan? Tőled függ, a postától, a levéltől, amely jön, vagy nem jön. Úgy szeretnék boldog lenni, könyörülj rajtam.

És tegnap nem jött semmi... Az orvosék ma bementek Kassára, hívtak, menjek velük. Nagy volt a kísértés, megtudhattam volna, mi van veled, miért nem írsz? De van egy konspírácíós szabály, mely azt mondja, ha egy vonal megszakad, nem szabad utánamenni, mert a megszakadt vonal végén legtöbbször ott a csapda. Várnom kell tovább, amíg megoldódik a rejtély. Most úgy vagyok, mint aki elvarázsoltan egy tó fenekére süllyedt: rajtam a víz nyomása, mint a lidércnyomás, a nyugtalanság, az izgalom és a szerelem. Mi történt? Mi történhetett? Búvárként várom a pillanatot, hogy felbukkanhassak és levegőt szippanthassak: életet, szerelmet, szeretet, téged.

Végre, végre, végre! Itt a levél, a megváltó, az éltető, a melengető. Vége a nyugtalanságomnak, elmúlt minden aggodalom, csak te vagy újra és a szerelem. Ha látnád az arcomat: egy lámpás gyulladt ki a csontjaim mögött, egy ragyogás: te. Megint itt vagy, velem vagy és még kérdezed, gondolok-e rád? Most olyan jó, nem fáj a szívem sem, engedélyezek magamnak egy feketét.

Egész délelőtt valami nyugtalanság hajszolt. Amit sohasem tettem eddig, délben elmentem a postára, de azt mondták, még csak az újságok jöttek. A postamester megjegyezte, hogy úgy emlékszik, nem volt levelem. Hazamentem, hátha csoda történik és mégis lesz levél? Rettenetes volt még elképzelni is, hogy nem írsz. Mintha a levegőt szívták volna el tőlem. Ebéd után ülök a díványon, próbálom olvasni az újságokat, amikor bekiabál a levélkihordó: mégis jött levelem! Az ablakhoz ugrottam és átvettem a küldeményt. Még fel sem bontottam, de az öröm, a boldogság máris elöntött.

Hetek óta gondolok rád, hogy a másik szobában, a vázában mindig virág van, neked áldozom így. Magam cserélem és teszek újat. Minden érted van itt, ha kinyitom az ajtót, vörös, sárga, lila dáliák színesítik az emlékeket, színek gyúlnak ki, égnek és melegítenek. A jövő héten látni jogiak. Igazán? Beszélsz majd hozzám és nézel rám? Örülök és félek. Ha arra gondolok, hogy találkozunk majd, beleremegek. Hogy vagy, hogy létezel, az maga ajándék már. Ezt már jel sem lehet fogni, és mégis olyan egyszerű minden, olyan természetes, olyan édes, mert szerelem!

Ma már nagy dér ült a hídkarfán, a füvön, de a virágok még érintetlenek. Neked vannak, érted vannak, vázába gyűjtöm őket, hogy áldozzanak neked. Olyan jó egy