Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - Batta György: Színek Fábry Zoltán portréjához II.

néked szóló üzenetet, egy érted való mozdulatot, egy feléd szálló gondolatot elővará­zsolni! Mindenben ott vagy, mindenütt te vagy! Még három nap, még háromszor fekszem le és háromszor kelek fel, amíg csütörtök lesz és láthatlak. Látod, úgy számolok, mint a gyermekek, mikor a karácsonyt várják. Jaj, csak közbe ne jöjjön valami! Ez már nem is szerelem! Több és kevesebb, valami egészen más. Kevesebb, mert alig lehetünk együtt, csak percekre, mint a rabok. De ezzel, éppen ezzel a béklyózott Sággal lesz több, mert nehezebb, mélyebb és valóbb, vágy óbb, teljesebb, múlhatatlanabb, szen­vedjük ezt a szerelmet, de csak az maradandó, ami így születik. Egy ötperces kis öröm megmarad hetekre, hónapokra, évekre, lesz belőle kenyér és bor, amiből élni lehet. Szomorú szerelmem! Az arcod ebben a szomorúságban szinte megközelíthetetlenné szépül. Olyan szép ez a bánat-csillám rajtad. Ezt hoztam magammal, ez az az új! Ez a glória, amit semmiféle kozmetika nem tud az arcra lopni. A lélek van az arcodon, a szenvedő ember lelke, de amikor áttör rajta egy mosolysugár, nincs megkapóbb, von zóbb. Ültem a kályha előtt és néztem, mint húny parázzsá, szénné a szó, amelyben meleg van, ember, szeretet, szerelem, a legnagyobb hatalom. Tűz nem fogja, korom, hamu nem tartozéka. Mint a krematóriumban, csak a test pusztulhat, a lélek megmarad. Néztem a lángokat és felém izzott a kötegből: gondolj rám. Ezt nem pusztíthatja el semmi. A szó, az ember hangja, szava, lelke megmarad. Könyvtárak égtek, de a gondolat meg­maradt, levelek hamvadtak, de sugallatuk tovább él, főnix-madarak szállnak fel a fűz­ből. Gyönyörű most az ősz, a napra kellett mennem veled, nem bírtam bent maradni, vittelek magammal és mentem, mentem, s egyszerre látom, messzire kóboroltam. Még jó, hogy a völgyből lefelé könnyebben ment a gyaloglás, de nagyon, éreztem már a lábam. Utána feküdnöm kellett, de másnap újra kicsalt a. nap, és én újra kivittelek magammal: csak nem hagylak dideregni? Érezted? Holnap dolgozni szeretnék és este úgy csábít a lámpa, de ma még nem dolgoztam, csak olvastam a fényénél és jegyzeteket készítettem. Most ezzel a tőled kapott lámpá­val munkakedvem új stádiumba jutott, valami ismét ösztönöz. 1960 Tegnap Vladimir Horovitz zongorázott, s egyszercsak megszólalt Chopin ugyanúgy, mint akkor ott a koncertteremben. A Chopin-etüdöt, a nocturnot mindig hallgatni fo­gom, ha megtalálom a műsorban. Chopin miattad lett a kedvencem. Veled, melletted fiallottam, s a hangok most visszahozták az estet, visszahoztak téged. Mindig, mindenütt veled lehetek. Ki gazdagabb nálam? Ki gondolhat így rád? Az enyém vagy! írod, milyen jó lenne nekem egy televízió. A rádió is rengeteg időt rabol el, napi programom a koncertekhez igazodik. Néha a délutáni pihenés és alvás is elmarad miatta. És most még ehhez az „elvonókúrához” a televízió: ez már sok lenne. Meg aztán itt fogni is nehéz, az egész gyerekcipőben jár még és én a tökéleteset szeretem! A világ eléggé benn van a szobámban így is: nyugtalanító az egész világ sorsa. És most még lássak is belőle valamit? Mégiscsak a könyv, a betű az, amely a teljességet és az igazságot mindennél jobban közvetíti — a zene kivételével, amely már a meg­foghatatlan többletet adja. Ügy örülök, hogy szereted a zenét, hogy a hangversenyek ennyit jelentenek neked! Most megint jó minden, kisütött a nap és hosszú idő után ma voltam először sétáim. Persze Csacsi is velem volt és ibolyát szedett a réteken, ahová nem mert volna egyedül menni a cigánygyerekek miatt, mert tőlük fél. Milyen szép volt így kinn a levegőn sétálni, belélegezni a természetet! A kezdő zöldnél nincs szebb, a tavasznál nincs gyö­nyörűbb. Mennyire tudom én azt élvezni, élni!

Next

/
Oldalképek
Tartalom