Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus
A grammatikai szerkezet azonos az első versszakéval: az állítást az állítás kifejtése követi. Az állítmány melléknévi jellegének megfelelően a kifejtés nem metaforikus, hanem hasonlat-szerű: iszonyú ez a bércbálvány, olyan, mint a versnyi-mély kutak csöndje. — A csend lehet megnyugtató, de ki ne tudná, hogy lehet nyugtalanító (iszonyú) is, ha a magánnyal, egyedülléttel kapcsolatos. A címben megadott tárgyról tehát megtudjuk, hogy magányos, egyedülálló. A „versnyi-mély kutak” meghökkentő metafórája egyszerre ad a „tárgynak” térbeli mélységet-magasságot és meditatív jelleget. A versszak egyébként hatalmas ívű antiklimax: meghökkenésünk még az „iszonyú” kifejezésre rímel, de annak már mindkenképpen szelídebb társa, a „zenévé omlás” szünesztéziájában pedig iszonyunk teljesen elcsitul, s a zaklatott, érzelmileg telítettebb bevezető részek átadják helyüket a vers lassúbb, leíró jellegű részelnek. A harmadik versszakban az eddig csak utalásokban jelen levő konkrét tér kétszer is megneveződik, így: Milyen szűk a tér hogy akár dadogva is a nagy formákra visszafelelne A Tér meglazul szétszakad itt belelóg egy felhő ott egy tó amott egy égdarab A második és harmadik sor alkotta mondat hiányos. A szerkezet azonban jelzi a kihagyott rész jelentését. A teljes mondat lehetséges formája: „Pedig lehetne nagyobb, hogy akár dadogva is ...” stb. A kihagyás a kihagyott részben foglalt Öhaj intenzitását fokozza, s ilyenféleképpen az erős érzelmi töltésű első sor („Milyen szűk a tér!") klimaxszerű tovább fejlesztése. Nem kerülheti el figyelmünket, hegy a strófában kétszer említett tér először kis betűvel, másodszor nagybetűvel íródott. A grafikai különbséget a szöveg így tölti fel tartalommal: a vers tárgya által meghatározott fizikai tér, a „bércbálvány” közvetlen környezete szűkös, körülötte a tárgyak kicsik, nem mérhetők az ő arányaihoz. A válasz nélküli arányok a tárgy magányosságát hatványozzák. A végtelen Tér sem. „felelhet vissza”, neki, mert az éppen a „szűk tér” (a közvetlen környezet), illetve annak tárgyai: a felhő, a tó, az égdarab által „lazul meg”, „szakad szét” darabokra. A versszak a bölcseleti vonatkozások mellett (amelyekhez még visszatérek) tovább identifikálja a tárgyat: a tó, felhő és égdarab által egy klasszikus természeti táj rajzolódik elénk, amely tájnak a vers tárgya, a „bércbálvány” szerves része, hisz a „tér” (kis t-vel) csak azért lehet „szűk”, mert valaminek szűk, mert valami nagy benne. Egyre jobban kizáródik, tehát a „bálvány” isten-szobor vagy szobor-isten jelentése, de a szövegösszefüggések nem vonzzák a bálványoz, kapufélfa és hajóbálványfa jelen téseket sem. A vers motívumai elsősorban a természetre utalnak. Ezt a természetbeliséget hangsúlyozza meg a negyedik versszak: Mennyboltnyi súly a földbe — Vállain nagy forró nyarak — tollászkodó zömök madarak Tél pengéi karcolják szivét Érett hold a vállain Mennyboltnyi hold a földbe nyomja Az első részekben felvázolt természeti táj újabb vonásokkal bővül. A „bércbálvány” fölé mennybolt ívelődik, vállára hold ül. Az így kialakult képet akár egy romantikus vagy szimbolista festő is festhette volna, de hogy mégsincs semmi köze a romantikához, s a szimbolizmushoz is csak külső jegyeiben, azt Varga Imre azzal éri el, hogy a sej- telmességet nem sűrűsítenl, hanem oszlatni kívánja rajta. A homály fokozatos eloszlatásával, a jelentés részletekben történő megközelítésével áll szinkronban a strófa fokozatosan kiteljesedő szerkezete Is: a „Mennyboltnyi hold a földbe nyomja” sort (lírai közlést) kialakulás közben szemlélhetjük. A „bércbálványt” földbe nyomó „mennyboltnyi súly” valóban sejtelmes kép, magyarázatra szorul.
