Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - KRITIKA - Márkus Béla: A P-féle sejtés

is / Az első foglaló jogán már / Kisajátítva ./ Egy Másik Képzelet” (349. A táj- talanság indoklása).

(A Gondolatmenet és a Szinekdoché) Tapasztalás, közvetlen beszéd, közösségvállalás

— kissé kényszerű és árnyalatlan a szóhasználat, hiszen Páskándi Géza lírájára is áll, amit Max Bense a konkrét költészetről mondott. Nevezetesen, hogy ennek teljes esztétikai folyamata elsősorban „szemiotikus módon megy végbe, a jelben létezés fokán, nem pedig szemantikus módon, a valóságértékekkel bíró közlések fokán”. Vagyis a valóságra vonatkoztatás másodlagos: az ábrázolás, kifejezés és alakítás ősfunkciói közül az alakítóé a primátus. Mégpedig a nyelvet alakító funkcióé. A modern költőnek arról a szerepéből van itt szó, amely a mindenség-megismerésben, a világmagyarázatban magára vállal, s amely főként a nyelvhez kapcsolódik. A papírrepülő eltérítésében a mindenség és a nyelv viszonya így fogalmazódik meg: „A nemzeti nyelvek összes szavai, nyelvtani szerkezete stb. mint az egyetlen anyagi világ szimonímái” (149. A Fenséges Szinonimái). Ebben a totalitásban nemcsak a szónak, a nyelvnek van meg az anyagisága, a „külön élete”, de a nyelvtani szerkezeteknek, képzőknek, ragoknak is. Max Bense háromdimenziós — verbális, vokális és vizuális — nyelvi testekről beszél; Páskándi is felfedezi szörnyű rokonságát a „Minttel”, a viszonyítószóval, észleli a szó köhögését s amint beáramlik az ablakon a ,,-ban, -ben”.

E „kozmikus antropomorfság”, mely paradox módon sokszor az emberközpontúság feladásával jár együtt, A papírrepülő eltérítése alapján is két fő elvből vezethető le. Az érzékelés válságának, az emberi megismerés fogyatékos voltának és a nyelvi formák kiüresedésének elvéről van szó. A közös kiinduló pont a Husserl-i megállapítás, miszerint az emberi értelem és a tudomány fogalmai megmerevednek, nem tudnak lépést tartani a valósággal, nem képesek érzékeltetni a dolgok változását — paradicsomi újrakezdésre van tehát szükség.

Ezért beszél már az avantgarde a művészet történelem előtti korszakáról, s arról, hogy a művésznek a „természet teremtő erőihez” kell leszállnia, mozgásban kell lennie. S ezért réved vissza Páskándi is „az időtlen”-re, a „mindenekre” (390. Spanyolviasz), ezért hív, hogy képzeljük el „az új teremtést” (403. Festékbe mártott testek]. A „közös ősiség”-et, a „valamikor azonosak lehettek” helyzetét vele sem az idilli állapotok utáni sóvárgás képzelteti el, de az a hit, hogy a mindenség akkor még megismerhető és kifejezhető volt. Hogy a művész „akkor” még nem élte át az érzékelés válságát. Nem döbbent rá az érzékszervek elégtelen működésére, amikor „Náthás az ujjbegy süket az ínyem ős vak az orrom a fül a szem néma” (356. Oszthatatlan). A költő és a költészet ma nem az érzékelés finomsága, mélysége szerint különbözik — mondja a szerző —, hanem csak sejtelem szerint. „Gondolatom nem jut odú mélyére soha” — panaszolja egy másik vers (271. Eunuch) a világ megismerésének lehetetlenségét. Ugyanezt egy harmadik a relativitáselmélettel hozza összefüggésbe: az egyidejűt csak egymásutánban lehet megragadni, ám az egyidejűleg adott pontok is mozognak — a „reggeli harmat felszárad mire elmesélem” (405. Továbbadható). És különben is, a még oly pontos megfigyelések is megbízhatatlanok — ismétli el az agnoszticista tételt a 148. (Alakzatok) Felfüggesztője. Az értelmezési lehetőségek sokfélék, az egyértelmű megítélés lehetetlen — fogalmazódik meg a szerző újabb drámáiban is kitüntetett szerepű „íme, a viszonylagosság!” gondolata —, „van, amit nem tudhatok meg: csupán kiegészítésemben éli valóját”. A gondolataink egészítik ki a gesztusokat, cselekedeteket, az ember a tudatát vetíti rá mindenre — a tudat pedig az „önkielégítő” jelzőt kapja meg, merthogy csak' előfeltevésekkel, előítéletekkel tud közelíteni a jelenségekhez, s azon van, hogy előérzete igazolódjék. „Az animizmus ész-érveket próbál ki animistán” — a szójáték a racionális megközelítés hiányaira céloz.

A machista eredetűnek látszó „Minden Elemek Éden”-ének tételéhez az agnoszticiz- mus gyanakvása társul. Ez a gondolkodás azonban nemcsak a világ, a mindenség megismerésében kételkedik, de azt is állítja, hogy a „lélek kiolvashatatlan”, az emberi lényeg feltárhatatlan: „VOLT LELKEM” a trikók alatt, akárhányat húztak le rólam (376. Bohóctrikó). Az emberi lét rajz „egy már megírt szöveghez” (225. Metafizikai fájdalmak), az egyén a saját sorsába, történelmébe is csak félig-beavatott (359). — a költő tehát a sejtelmeire, sejtéseire támaszkodjék. így lesz A papírrepülő eltérítésének minden felfedezése, hozadéka a „P-féle sejtés” eredménye, ahol a P a Páskándi rövidítése, természetesen (371. A P-jéle sejtés). A lét megelőzését, a halál átélését,