Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - KRITIKA - Varga Imre: Két gyermekkönyv

illetve életre keltését, az idegen testbe átlépést, a semmivel való szembenézést tartja a P-féle sejtés a legnagyobb sikerének. Az élet Adyéhoz fogható teljes élését.

Ez a költészet a filozófia síkján, szemiotikus módon a sejtés testetlenségének, anyagtól és tudattól való különbözésének, függetlenségének megfelelő létezésformát is teremt: a lebegést. A „közbül” helyzete ez, a szívé vagy a léleké, melyeknek gyökerük lehet s lombjuk, érhetnek földbe s az égbe (1930. Közbül; 135. ígért lélekJ. A léleknek mint kitaszított természetnek a lebegés a formája, „villanatnyi édene”, „égre függesztett páholya”. Innen pillanthat alá egy rebbenésnyit, anélkül, hogy akár az égre, akár a földre szállana. (53. Kétféle lebegés). Alkotáslélektani szempontból az ihletett- ség állapota ez. Páskándi fogalomhasználatának azonban erősebb az ismeretelméleti, létfilozófiai gyökere. A Newton-almára való hivatkozás (101.), különösen pedig Ikarosz példájának többszöri megidézése vágyakozás is a különös után, de tragikus belátása is annak, hogy az „éden” csak villanatnyi lehet. „A papírrepülő eltérítéséhez”, a lebegés megszüntetéséhez elég a „Talán kis légörvényé”-nek működnie.

A nyelvi formák kiüresedésének élménye mind a valóságmegismerésre, mind pedig a költői eszközök használatára vonatkozóan jelen van Páskándi új verseskönyvében. Amikor új, árnyaltabb írásjeleket kíván, amikor azt panaszolja, hogy „elsodródott a szótól a szavam”, vagy amikor a „sztereotípiák falában” létezést, a közhelyek szorítását veti föl — a nyelvi kifejezés elégtelenségét, a fogalmaknak a valóságtól való eltávolodását veti föl. Úgy érzi, a leírt, ábrázolt tárgyakat éppen nyelve, stílusa által veszti el, s hogy nem tud kitörni a fogalombazártságból, fogva tartják a jelentés nélküli fogalmak. így látja önmagát: „Állsz fejbúbig összefüggésben / írásjelekben már bokáid / Térdig ragokban, derékig szóban” (411. Homonima-lét j, — az egyszerű, pontos kifejezést elérhetetlennek érzi. Másutt „kifosztott táj ”-at mond, amely nem a lélek tája, nem is a gondolkodásé, hanem a nyelvé, ahol a valóságnak nincsenek meg a fogalmi megfelelői, ahol a szavak kifosztották a jelentést. A más vonatkozásban már említett „képzavar” hivatott arra, hogy ismét gazdaggá tegye a kifosztott nyelvi tájat. Ezt a célt szolgálják a „paradoxonnok röppentyűi” is — eltérni a megszokottól, a beválttól, meglepetéssel szolgálni, hogy frissüljön a nyelvi kifejezés.

Az abszolút újat kezdés, a null-fokról indulás lehetősége éppúgy felötlik, mint a saját, csak önmaga számára kódolható jelek használata. Különös változat, amikor a nyelvet mint elvont élményt egy majális valóságos élményével játszatja egymásba; az viszont nem több ironikus-groteszk megoldásnál, amikor egy baba-táncoltatást — mert nem tudja pontosan leírni, „ábrázolni” — „ilyen tánc”-nak nevez. Felmerül továbbá a jelentés tartalmatlansága és a jel elhasználtsága miatt a „kifosztottság” ad absurdum fokozása: a csönd, a hallgatás, a „Szótalan” megkísértése.

A pontos beszéd eszméje lebeg előtte a hagyományos költői eszközök elvetésekor is. Működik azonban egy ezzel ellentétes hatású elv is, amelyet így fejt ki: „Nincs olyan feszes gondolatsor / Melybe még valamit ne lehetne valahol beleilleszteni” (148. Alakzatok). Ez az együttesen jelenlevő két elv alighanem ama két pólusnak felel meg, amelyet Barta János az avantgarde művészet meghatározó sajátosságának mond: a „szá- mítóan tudatos konstrukció... és a tiszta, radikális spontaneitás” végleteinek. Páskándi szerint a költői kép nem alkalmas pontos gondolatra; a sorolástól, a halmozástól, a rímtől félni kell, mert nem a lényeget mondatja a költővel; ha a művész hasonlít valamint valamihez, csak kényszerből teheti; a jelző a szó, a fogalom zablája. Ezekkel szemben megbízható viszont a metafora, a szinesztézia és a szinekdoché. Ez utóbbi az egyik kulcsszava A papírrepülő eltérítésének.

A szinekdoché nemcsak mint stilisztikai szókép tér vissza újra és újra, nemcsak mint névcsere, „hitelesítő részlet”, amely segítségével érzékivé tehető az elvont, egyesnek állítható az általános, a sokszorosítható pedig az egyediség látszatába hozható — Páskándi számára a szinekdoché sokkal több poétikai, stilisztikai eszköznél. A papírrepülő eltérítésében a szinekdoché életigazító módszerként, létteremtő elvként is megjelenik. A világkeletkezésnek éppúgy megvan itt a szinekdochés magyarázata (120. Világtenger, világföld-hasonlat), mint ahogy az egész tudat működésének is. De az áldozathozatalt — rész az egész helyett — is úgy fogja föl, mint szinekdochés jelenséget, „több ezer év erkölcsi alapjá”-nak állítva. A pénznek mint a használati értéket képviselő eszköznek a szereplése is ilyen jelenség szerinte. A konkrét helyett a jelképes megjelenése; a jelenidőben a múlt érzékeltetése; a mimézisz révén a testcsere, a szerepcsere lehetősége — mindez arra vezeti Páskándit, hogy a művészetet magát is szi-