Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: A dodónai tölgyektől a futurológiáig

szemlélője szellemi életünknek, sőt a legtöbb esetben még annak sem nevezhető: igazában nem is tudatosítja, hogy itt valami csehszlovákiai magyar szellemi élet létezik.

Ezért aztán — gondolom — nem meglepő, hogy nagy érdeklődéssel és megkülönböztetett figyelemmel olvastam Mészáros László „A jövő valósága” című — „nemirodalmi” — tanulmányát, amely az Irodalmi Szemle két egymást követő számában (1976/10, 1977/1) jelent meg. Mészáros Lászlóról tudjuk — több ízben is jelezte —, hogy vonzódik a sci-fi irodalom, s általában a jövőkutatás problémái iránt. Azt, hogy ilyen nagyívű tanulmányban kísérelte meg összefoglalni mindazt, amit az évek során összegyűjtött — csak helyeselni tudom. Az új és eredet: ötletek, gondolatok (kivált ha mindenkit érintő problémákkal kapcsolatosak) csak felfrissíthetik szellemi életünk vérkeringését. Meg kell azonban mondanom, hogy Mészáros vállalkozása — bármennyire is figyelemreméltó — csalódást okozott számomra. Több okból is. Egyrészt hiányoltam írásából az eredetiséget: azt a merészséget, amellyel — dacolva minden akadállyal és tekintéllyel — nekivág a probléma sűrűjének és megpróbál saját maga válaszolni a kérdésekre. Ehelyett Mészáros a legtöbb esetben valakinek vagy valakiknek a véleményével azonosul, s így írása inkább helyzetjelentésnek, mintsem műhelytanulmánynak tűnik. De ez még nem lenne főbenjáró bűn, hiszen a helyzetjelentések is fontosak, kivált a mi viszonyaink között, ahol felérnek akár egy műhelytanulmánnyal is. (Azt is figyelembe kell venni, hogy a szerző végeredményben nem szakértője, csak rajongója a futurológiának.)

Ami inkább elkedvtelenített, az az volt, hogy a szerző a szerteágazó (a tanulmány végén feltüntetett könyvek is érzékeltetik, mennyire szerteágazó) stúdiumok ellenére sem tudta kellőképp összefoglalni mondandóját; sokszor úgy fogalmaz, mintha nem is egy összegező tanulmányt, hanem csak jegyzeteket írna — a vizsgára készülő diák szokott ilyen mondatokat papírra vetni. A tanulmány-író általában pontosan körülhatárolja témáját, és minden esetben, ha nem általánosan ismert, vagy több értelemben is használt fogalmakkal dolgozik — definiálja ezeket a fogalmakat. Mészáros nem követi ezt az elvet; szinte valamennyi definícióval adósunk maradt — így például nem határolta körül egyértelműen a „jövő”, a „jövőkép’, a „civilizációs feltételek” stb. fogalmát — ami aztán úgy bosszulta meg magát, hogy ellentmondásokba keveredett, illetve elfogadhatatlan végkövetkeztetéseket vont le.

Az alábbiakban szeretném helyreigazítani Mészáros László jónéhány tárgyi tévedését; ugyanakkor számos problematikus megállapításával is vitáznék és néhány gondolattal kibővíteném a tanulmányban elmondottakat.

Mészáros László tanulmányának első fejezetében megkísérli tömören összefoglalni a „jövőkép múltját”. Túl azon, hogy ezt az áttekintést hiányosnak és elnagyoltnak érzem, még a bosszantóan pontatlan és henye fogalmazást is szóvá kell tennem.

Itt van mindjárt az 1. 1. bekezdés: „A haladás a múlt század eszméje: nem ismerték, sem a középkori, sem az ókori történetírók. Ahol pedig ismeretlen a haladás eszméje, ott nem sokat törődnek a jövővel sem. Amíg az egyik nap olyan, mint a másik, amíg a gyermek nemcsak az anyagi javakat örökli, hanem az egész életet (kiemelés — L. T.), addig nincs értelme törődni a holnapi nappal.” Három mondat, és mennyi félreértésre alkalmat nyújtó pontatlanság! Az első mondatban nem egyebet állít, mint azt, hogy a haladás eszméje (inkább a fejlődés eszméjéről szoktunk beszélni) a XIX. század uralkodó eszméje, pedig a továbbiakból nyilvánvaló, hogy másra gondolt. Arra konkrétan, hogy a haladás eszméje a XIX. század terméke, korábban nem ismerték (erről egyébként lehetne vitatkozni, már csak azért is, mert egy eszme nem jelenik meg váratlanul, előzmények nélkül, s épp a fejlődés eszméjéről közismert, hogy már a XVII. és XVIII. században — igaz homályosan — felbukkan Giambattista Vico, Laplace és Immanuel Kant írásaiban). Persze, lehet ez a henye fogalmazás következménye, akárcsak az, hogy ókori és középkori történetírókat emleget, pedig rajtuk kívül még sokan voltak — például filozófusok is —, akiket érdekelhetett volna a dolog. Sokkal inkább vitatható az a megálapítása, hogy ott, ahol nem ismerik a haladás eszméjét, nem is érdeklődnek a jövő iránt. Mészáros kijelentését cáfolandó, nézzünk egy konkrét példát. Aligha valószínű, hogy Mátyás király — bármennyire is felvilágosult uralkodó volt — megértette volna Charles Darwin tanításának lényegét (vannak, akik még ma sem értik), vagy magát a fejlődés eszméjét. Ennek ellenére igencsak foglalkoztatta őt a jövő (aki az ellenkezőjét állítaná, meghamisítaná a történelemet),