Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: A dodónai tölgyektől a futurológiáig
IF@H3.IEnM Azt hiszem, nem túlzók akkor, amikor kijelentem: szellemi életünk (a csehszlovákiai magyar szellemi élet) alapjában véve irodalom-központú. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy olykor-olykor történelmi, nyelvészeti vagy néprajzi problémákat boncolgató (inkább tényrögzltő, mint vitatkozó) írások is napvilágot látnak az Irodalmi Szemle, az Üj Szó vagy a Hét oldalain; az irodalom (legyen az költészet, széppróza vagy kritika) mennyiségben minden egyebet fölülmúl, s ez — véleményem szerint — veszélyes dolog, mivel óhatatlanul a szellemi érdeklődés beszűkülését eredményezi, arról nem is szólva, hogy az ilyen „megcsonkított” szellemi élet hovatovább néhány személy (elsősorban irodalmárok) magánügyévé válik. Mondom pedig mindezt akkcjr, amikor szinte valamennyi lapunk irodalmi szerkesztője arra panaszkodik, hogy kevés az eredeti (és jó) hazai magyar szépirodalmi alkotás. Én ugyanis nem az írások számát sokallom (a szívem szerint beszél, aki a tízszer annyit is kevésnek tartja), hanem az aránytalanság miatt dohogok. Az elmúlt harminc esztendőben annyi minden történt a világban, különösen pedig a tudományos kutatás területén, hogy az ember még csak a legfontosabb eseményeket sem képes számontartani. S milyen mértékben hatottak ezek a változások a csehszlovákiai magyar szellemi életre? Az irodalomban megnyilvánuló szemléletváltásra — ha néha késve is — még csak reagáltunk. (Azt most nem firtatom, meddig hatolt el ez a folyamat.) Am a természettudományok nagy iramú előrehaladásáról ez a szellemi közeg alig vett tudomást (a jobbik esetben is csak egy mondat vagy egy verssor erejéig utalt rá), s érthető, hogy a modern természettudományos gondolkodásmód is idegen volt (és maradt) számára. Akárhogy is vesszük a dolgot, paradoxon ez a javából. Hiszen ha valaki például arról csinálna felmérést, milyen a főiskolát vagy egyetemet végzett csehszlovákiai magyarok között a természettudományi, műszaki (reál), illetve a társadalomtudományi (humán) képzettségűek aránya, akkor valószínűleg azt állapítaná meg, hogy egy „humán” szakemberre kilenc „reál” szakember jut. Még abban az esetben is, ha figyelembe vesszük, hogy a humán műveltségű ember — általában — könnyebben kapható az írásra, továbbá, hogy a természettudományos és műszaki problémákról nehezebb közérthetően írni (legalábbis így él ez a köztudatban), elgondolkoztató, hogy olyan aránytalanul billen az irodalmi1 alkotások és az irodalmi tanulmányok javára a mérleg. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a szellemi élet alakításában való részvételnek nem előfeltétele az egyetemi végzettség, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy elméletileg („potenciálisan”) a mérleg karjának éppenhogy az ellentétes oldalra kellene billennie. A valóság viszont az, hogy természettudományos és műszaki értelmiségünk csupán passzív (Zeusz szent tölgyfái Dodónában arról voltak nevezetesek, hogy susogásukból — amit jámbor lelkű papok, aszkéták, a „szelloszok” értelmeztek — a sorsa jelöl érdeklődő halandó megtudhatta a jövőt.] Megjegyzések Mészáros László tanulmányához. A dodónai tölgyektől a futurológiáig LACZA TIHAMÉR
