Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - MŰHELY - Szigeti László: Vakondlesen (novella)
Koccintottunk, bár nem akartam. Mert én még nem ittam olyan ember egészségére, aki rettegésben tartja az asszonyát. De most mintha igaza lenne. — Na! Megismered a nagybácsidat? — ripakodott Bátyó a lányára. Gyöngyvérnek csupa rémület volt az arca, s mintha megesküdött volna, hogy nem néz ránk többször, az anyjához szaladt. — Látod?! ... Mert elkényezteted! — dühöngött Bátyó. — Még a vendégre is szarik! — Ugyan már... tőlem többször kikap, mint tőled, hangzott békítő szándékkal. Ittunk, ücsörögtünk, mígnem kezében a könyvvel óvatosan felénk merészkedett Eszter. Látszott, szótlanságot parancsolt ajkának. — Már a névadásnál is ... Hisz erről tudsz, akkor még itthon voltál — szólt Bátyó, amikor az asztalhoz lépett Eszter. — Mondtam, hogy Árpád legyen vagy Attila. Aztán, hogy megint lányra sikerült, hát Anna. De ő nem, hogy az parasztos, meg hogy a Borárosnénak is Renátája van, a Bözsinek Brigittája, tudod, a Mezei Bözsinek, a Cuczéknak meg Rolandjuk, vagy mi az ördög! — Ehhez te nem értesz! — tört föl a tiltakozás Eszterből. — Nekem te ne pipiskedj a saját házamban! — Az enyém is! — vágta rá Eszter, mintegy tűiévé magát az iménti fenyítésen, s előbbre is lendült volna, de Bátyó megfékezte. — Kuss! — csapott az asztalra. A poharak fölbillentek, gyöngyözött a bor. Nyughass már, akartam mondani, de hallgattam. Nagyon fájt, hogy kétéves bolyongásomból ilyen haragoskodásra tértem meg. — Nem tetszik valami? — morfondírozott Bátyó. — Nem bizony. — Pedig ezekkel így kell bánni... — Nem hiszem. — Hej, öcskös — kezdte halkan, mintha őrizkedne a múlttól, de azért folytatta. — Én is máshogyan képzeltem. Nem mentségemre mondom, de sok mindent összehord az élet. Először lesántítja, s csak aztán ereszti útnak a híveit. Unottan vállat rándítottam. — Jól van... jól van, na. Azért ne légy ilyen szóvigyázó. Kimondhatod, hogy mást gondoltál rólam ... Mondd csak! Na ... Inkább mondd, minthogy a vállad rángatod. Eszter állt meg fölöttünk, kezében tiszta abrosz. Bátyó megvárta, hogy a vászon az asztalra simuljon, csak azután kérdezte asszonyát. — Mit nem értek én? — A névadásokat. — Miért? — Mert divat. — Aztán a franciák, meg a hollandok Árpádnak meg Attilának nevezik-e a kölykeiket? — Honnan tudnám? — méltatlankodott Eszter. — Hát te mindent tudsz! A lányodat is be tudtad Íratni gimnázium helyett szakiskolába. Még jó, hogy nem inasnak adtad...! Hát ezért gürcölök, a hétszentségit! — Ne kezdd megint! Már ezerszer megmondtam — kapaszkodott a széktámlába Eszter. Végváron nem nyitottak kettőnél több osztályt. Maga az igazgató mondta nekem, ha a megengedettnél több a jelentkező, szakközépiskolába kell beíratni. Az meg nincs a közelben magyar... — Miért nincs?! — Tudom is én? — Hát te mindent tudsz!
