Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - MŰHELY - Szigeti László: Vakondlesen (novella)

— Magamat nem tudom becsapni. És nem is akartam soha — suttogta' Eszter.

— Ha megbukik, havonta megfizetem a révpénzt.

— Hülyéskedsz ...

— Bizonyítsd, öcsém: apám is megfizette!

— Más idők jártak — mondtam, s tán el is hittem.

— Nem sokat változtunk.

— Eleget.

— Csak külsőre, hogy nyájasabbnak tetszhessünk.

— Az a baj.

— Baj vagy nem baj, apám is megfizette a révpénzt.

— Mert ő sem tudott gyereket nevelni... boldogot... — szőlt párbeszédünkbe elrévülve, de határozottan Eszter.

— Nem igaz! — ordította Bátyó, s mikor a pohár, amivel asszonyát célozta meg, éleset csattant a kacsaúsztató peremén, Eszter sikolya már a hátsó udvarban csapkodott.

— Hát hazudtam én neked valaha, hogy így beszélsz velem?! — kiáltotta onnan Bátyónak és ijesztően sírni kezdett.

— Gyere ide! — parancsolta az ura. Hangjából kiérződött, sosem hagyta, hogy megtanítsák kérni.

Eszter összerezzent, vontatott mozdulatokkal megindult. Mikor arcán megláttam a törődöttség ráncait, elszorult a szívem; mint haldokló gyermeké, olyan volt a tekintete.

— Bántani akarja? — lépett Gyöngyvér az apjához, s két tenyérkéjébe zárta volna az ökölbe szorult kezet, de nem fért bele. — Mindent megtanulok, okos leszek, édesapám, csak ne bántsa ...

— Menj a fenébe! — lökte el magától a lányát Bátyó, de azért meglágyult a hangja. Kihajolt a tornácról. — Nem rosszból gondoltam azt a nem igazat, de hogyha netalántán mégis úgy igaz, ahogy te mondod, akkor...

— Akkor? — kérdezte Eszter tekintete.

— Akkor inkább te legyél hazug! — mondta keményen Bátyó, és nagyot csapott öklével a párkány pléhlapjára.

— Persze, rám még van erőd — sóhajtott Eszter,

— Rájuk is van!

— Kéznél is vagyok, ők meg láthatatlanok .. — leeresztette két kezét.

— Rájuk is van! És ne pofázz így, a hétszázát — s repült az én poharam is.

A halántéka és a füle között pattant darabokra. Gyöngyvér felsikoltott, az anyjához rohant.

— Semmi, semmi kislányom — nyugtatta nagy szédületében, s leoldotta kötényét, hogy eltakarja vele lánya elől a vért.

Bátyó mozdulni sem tudott. Eszter vérének látványa megdermesztette. Én egyre jobban szégyelltem magam. Ügy éreztem, átnéznek rajtam, mintha itt se lennék, s tudtam azt is, hogy mindhármójuk szemében gyáva lettem. Mert Bátyó ha nem is engedte volna, azért elvárta, hogy megpróbáljak békességet teremteni köztük.

— Az életemre esküszöm, hogy nem vették fel, s még kívüle vagy százat nem. Nem nyitottak kettőnél több osztályt — mondta Eszter a tornáchoz közelítve. A megalázás mintha visszaadta volna magabiztosságát; szárazon sír- dogált.

Bátyó megállította, magához vonta és a sebét nézegette.

— Semmiség ... Elég, ha besózom — szólt Eszter, és máris eltűnt a konyha homályában. Ki sem jött estéiig. Én meg hiába akartam elmenni, elmenekülni,