Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - MŰHELY - Szigeti László: Vakondlesen (novella)
SZIGETI LÁSZLÓ Vakondlesen Bátyó kezét nyújtotta s érthetetlenül motyogott valamit, aztán magához ölelt. Megremegtem, mint a kinyiló titok előtt, mert most ereszkedett le hozzám először így. Vállamat lapogatva elismerően nézett rám. — Na, már bepörögteted az édeskéket, mi? Meglepődtem bizalmaskodásától, de ő íelkacagott, mintha simogató biztatásával szeretné pótolni az élet kegyetlenségét. Mégis, mikor szeme fakuló barnájába néztem, úgy rémlett, csak elillant ifjúságának integet vissza. — Oda bármikor kijöhetsz — mutatott a kertvégi kalyibára, és megpaskolta a hasamat. — Akárkivel. Nem nyikorognak az ágydeszkák. Elröhögtem magam. Köszönetként egy-két jó szót akartam motyogni, hogy végleg összemelegedjünk, de szólni sem tudtam a huncut nevetéstől. Hangoskodásunk az udvarra csalogatta Esztert, s ő két melle közé szorította fejemet. — Sógorkám...! Hát letelt...? — sípolta, majd maszatos tenyerébe zárta arcomat és szájon csókolt. Erővel kellett kibontakoznom szeretetéből. Aztán csak néztek mindketten, ámuldozón, mint a vészből visszatértre. Amikor hármunk örömébe belepottyant Gyöngyvér, rám csodálkozott. A Csehországban eltöltött két év alatt tudatából én is kihullottam. Tárgyi valóm helyett természetes kényszerűséggel fogadhatta az engem idéző, elszálló szavakat. Ráköszöntem, ő elpirult. — Hát a kisebbik? — kérdeztem. — Oviban — szólt Bátyó. — A Renátka? — csillant föl a sógornőm szeme. — Ménkő eleven! Jobb is, hogy ott van! Nem bírnám vele a napot...! — Anyuka — lépett elé Gyöngyvér. — Mit jelent az, hogy... — és a tankönyvből nagy erőlködéssel betűzte az idegen fogalmat. Bátyó kikapta az olvasókönyvet a kezéből és az udvar közepébe hajította. Az avarban kapirgáló tyúkok oly rémült kárálással rebbentek szét, hogy a rikoltozó bíbiceket is elnémították. Soha ilyen nagy, hirtelen csöndet! — Gyeplőt a kezedbe, nem könyvet! — tüzelt Eszter, s mert lötyögős lépe miatt nem tudott lehajolni, nyögve térdelt az avarba. — Nesze! — nyomta a könyvet a lánya kezébe. — És ne ríj! Apád se így akarta. Bátyó most a diófáig hajította a könyvet. — Már az elején megmondtam! Te se tudsz, én se! Nem tudjuk tanítani! — Akkor minek voltál katona?! — nyerítette Eszter, és a tornác tartóoszlopa mögé menekült. — A katonák közt hogyan beszéltél?! — Értesz is te ahhoz! — förmedt rá Bátyó, majd fölcammogott a tornácra. Töltött az asztalkán álló üvegből, majd intett, menjek föl én is. — Egészségedre ... ha már egyszer leszereltél...
