Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Grendel Lajos: Tanügy (elbeszélés)

— Hallod ezt Dini? — kiáltott be az öccsének a szobába. — Van itt egy ember, azt sem tudom, hogy mit akar, és mindjárt azt mondja, hogy hazudok.

— Azt mondja? Küldd a fenébe. A mi házunkban ne szemtelenkedjen senki sem.

De ez még nem minden.

Szombaton délután felkeresett a fiú anyja. A kórházban volt a fia után, azt mondja, kedden hazaengedik a gyereket, csúnyán helybenhagyták, az biztos. Nem szeretek szerepelni, nem szenvedhettem, hogy a céltáblája legyek mindenféle embernek. Ilyenkor legszívesebben elbújnék valahová, hagyjanak engem békén. Ezen a nyomorult helyen is boldog és elégedett voltam eddig, bár a kollégáim különcnek tartottak, és idegenkedtek tőlem. Az asszonyka szerénykedett, szabadkozott, hiába kínáltam hellyel, nem ült le a szatyrait is mindvégig a kezében tartotta, azt a benyomást keltve, mintha csak egy pillanatra ugrott volna be hozzám, aztán mégis majdnem egy óráig maradt. A fiúról beszélt. Egész idő alatt a fiúról, hogy milyen szorgalmas, rendes és jó gyerek. Még fényképeket is mutatott róla. Szomorú világ, mondogatta.

— Az én fiam nem tenne ilyet.

— Hogyne — mondtam. — A maga fia gumiból van, és ha megnyomják a hasát, sípol.

Az asszony keményen a szemembe nézett.

— Ne vicceljen, tanár úr. Sokkal szomorúbb dolog ez annál.

Danisné dugta be az orrát az ajtón. Tudom, hogy leskelődött a kulcslyukon.

— Mit akar, Danisné?

— Én? — Danisné adta az ártatlan báránykát. — Csak azt akartam kérdezni, ne csináljak-e maguknak kávét.

— Ne csináljon, Danisné.

— Álljon a sarkára végre — mondta Danisné dühösen, és kiment.

Az asszonyka ezalatt kipakolt az asztalomra egy kész élelmiszerüzletet. Kacsát, csirkét, tojást, szalonnát, lekvárt. Az egészet egyetlen teátrális mozdulattal. Nem tudtam, most sírjak-e vagy ordítsak.

— Tegye el — mondtam. — Tegye el gyorsan.

Az asszonyka meghökkent, s a hangja egyszerre ellenségesen csattant.

— Mért nem akar segíteni?

— Segíteni?

— Igen — mondta az asszony. Maga is jól tudja, hogy nem az én fiam volt.

— A maga fia mindent magára vállalt — mondtam. — Akkor, amikor talán lehetett volna még segíteni. Változtassa meg a vallomását.

— Azt nem lehet — felelte az asszony határozottan.

— Hogyhogy nem lehet? Mi az, hogy nem lehet. Hiszen az előbb mondta, hogy lehet!

— Azt nem. Az igazgató elvtárs megígérte, hogy bejuttatja a kassai ipariba.

— Úgy! Megígérte?

— Meg — mondta az asszony.

— Rendben van — mondtam. Mit óhajt még tőlem?

— Az igazat. Azt. Hogy derítse ki a tanár úr az igazat. Mert az én fiam sohasem követte el ezt a szemétséget.

Elkergettem, de bejött Danisné. Mért nem akar hős lenni, kedveském, szükségünk van hősökre, hogy nyugodtabban alhassunk, meg hogy legyen kikre felnéznünk néhanapján. Menjen a fenébe, Danisné, mondtam, de Danisné nem ment. Legyen esze! És egész este rágta a fülemet, hogy tegyek már valamit. Danisnét mégsem küldhettem el. Végig kellett őt szenvednem, mint valami oktalan büntetést. A férjét emlegette, ő is ilyen becsületes és vívódó ember volt, mint én. Korán is halt meg, mondta. Bogaras volt, iszákos, néha bizony