Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Grendel Lajos: Tanügy (elbeszélés)

még meg is verte őt, de a becsületét sohasem bocsátotta áruba. Hétköznapi dolgok ezek, egy ideig tele a város híresztelésekkel, aztán úgyis elfelejtik.

— Így semmi sem lesz itt magából.

— Éppen ezt akarom, Danisné. Dolgozni akarok. Békességet akarok, rendet és nyugalmat magam körül.

— Dolgozni? — Danisné elbiggyesztette a száját. — Na használjon nagy szavakat.

Vasárnaponként a szálloda éttermében ebédelek, s ezúttal jó korán elindultam, mert tíz és tizenkét óra között néptelen a város. Ilyentájt zavartalanul sétálhatok az utcákon, nem kell unos-untalan köszöngetnem, nem állít le senki, nem kérdezősködnek a gyerekekről. Hogyan szabaduljak ettől az undok ügytől? Képtelen vagyok nyugodni, amíg nem tisztázom a homályos dolgokat. Ez pedig kezdettől fogva az. Nem tudom, hogyan alakult ki bennem a meggyőződés, hogy a fiú ártatlan, sőt, több mint ártatlan áldozat. De kinek az áldozata? Semmi kézzelfogható bizonyíték, ami a meggyőződésemet alátámasztaná, mert biztos, hogy meggyőződés ez és nem feltevés. Pár pillanat múlva ráébredek, hogy a puszta szimpátia alapján döntöttem, teljesen ösztönösen. Rokonszenves nekem a fiú, és tényleg szívesen segítenék rajta, ha csak egy kicsit igazolódna a gyanúm. Azt sem bánnám, ha a fiú volna a gyerek apja. S már azon töröm a fejemet, miképpen lehetne elérni, hogy ennek ne legyenek következményei a számára. Elküldeni a kassai ipariba. Ezt ugyan jól kitervelték. Miért? Nem pénzt lopott, nem üzletet fosztott ki, senkit sem vert agyon. Mire támaszkodhatok? Eszembe jut, meg kellene győzni az igazgatót, hogy a fiút ne küldjék el a gimnáziumból. De ismerem őt. Kiismerem magamat a gondolkodásában, tudom, hogy elvben egyetértene velem, de rögtön utána magasabb szempontokra hivatkozna, és nekem az ilyet semmi kedvem végighallgatni. Az igazgató öreg róka, esze ágában sincs kockáztatni. Márpedig ebben az esetben van mit kockáztatni. Egyre biztosabb vagyok benne, nem véletlenül gya- núsítgatják, s Danisné értesülései is általában megbízhatóak. Értesülései. Mind nagyobb a zűrzavar bennem. Az igazgatót is a Szimpátia alapján ítélem meg. Jobban mondva azon az alapon, hogy nem szimpatikus nekem, bármilyen aljasságra képesnek tartom, jóllehet soha nem ártott nekem. S most már csak az sarkall tovább, hogy bebizonyítsam, ezen az érzelmi alapon is eldönthető az igazság, objektívebben talán, mint valamiféle tiszta logikával. S ezt éppen én mondom. Nemrég szégyenkeztem volna még, ha hasonlót állítok. De most egy csöppet sem jövök zavarba, annyira biztos vagyok a tétel igazságában. Magamban mosolygok a paradoxonon. Semmi konkrétat nem tudok az ügyben, megpróbálnak félrevezetni, mégis teljesen tisztán látok. A fiú tisztességes, az igazgató nem. Az ilyesmihez jó a szimatom, nem csaphat be senki sem. Ha legalább tudnám, hogy mit kell tennem!

Egészen véletlenül világosodik meg előttem sok minden, hogy utána még sűrűbb legyen bennem a zavar. Az történik, hogy amint a kihalt mellékutcán a gondolataimba mélyedve igyekszem a kávéház felé, a sarkon befordul egy lovaskocsi. A két ló poroszkálása halk visszhangot ver, a bakon ülő cserzett arcú férfit pedig éppenséggel ismerem is, ősszel ő fuvarozta a szenet Danisnénak. Itt-ott keservesen döccen a szekér, a lovak egykedvűen vonszolják, vánszorognak csak a kockaköveken, a fuvarosnak meg az arcizma sem rezzen, olyan az arca a szemébe húzott kalap mély árnyékában, mint egy narkotizált betegé. Az ember azt hinné, alszik. Pedig nem aludt! Boldog volt. Esküdni mernék, hogy boldog volt, abszolút elégedett, ha lehetséges ilyen. Most jövök rá, mi is az én bajom tulajdonképpen. Ebben a pillanatban, amint a szekér eldöcög mellettem, és látom a fuvaros arcát, és látom a lovak vergődését. Rosszul érzem magamat a városban. Annyira rosszul érzem itt magamat, hogy