Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - Grendel Lajos: Tanügy (elbeszélés)

hallgat, de közben az az érzésem, hogy ez az asszony tud valamit, amit én még nem tudok. Egyébként nem panaszkodhatok rá, hozzám rendes és igyekszik a kedvembe járni. Naponta kitakarít a szobámban, letörli a port, és helyükre rakja a széthányt könyveimet. Gyakran hangoztatja, mennyire tiszteli a diplomás embereket. Azért jött be hozzám, mondta, mert ég a szobámban a villany, pedig jócskán elmúlt már az idő, amikor lefeküdni szoktam. Máskor olvasok vagy készülök a másnapi órákra, most azonban ruhástul hevertem a megvetett ágyon, és csak bámultam a plafont keserves magányomban. Röviden elmondtam hát Danisnénak, mi történt délután az iskolában. Ogyis tudtam, hogy arra kíváncsi. De hogy honnan szagolta ki ilyen hamar? ... Megkínálta magát a cigarettámból.

— És a maga véleménye? — kérdezte.

— Nincs okom kételkedni. Ezek után.

— Nagyon sok oka lehetne rá — mondta Danisné.

— Nem tudom, mit tegyek.

— Semmit — mondta Danisné. — Nem ez az első ilyen eset az igazgatóval.

— Ezt viszont nem tudtam.

— Hát most tudja — mondta Danisné komolyan. — De jobb, ha nem tud róla többet.

Másnap délután a fiút megtámadta két fickó a vasútállomás peronján. Agyba-főbe verték, a szemtanúk szerint a fiú még csak meg sem próbált védekezni. Amikor a földre került, jól vesén rugdosták, s akik ekkor közbeléptek volna, azoknak egy nő elmagyarázta, hogy a fiú, akit bántalmaznak, aljas módon behálózta egy szegény özvegyasszony lányát, gyereket csinált neki, szégyenbe hozta az egész város előtt, s a fiútestvérek most megbosszulják a lányt ért sérelmet. Ne tessék érzékenykedni, mondta egy másik nő, minden zsák megtalálja a foltját. A lány egy kis ribanc, de a fiú is bizonyára megéri a pénzét. Felhívtam az igazgatót a lakásán, és beszámoltam a történtekről. Az igazgató sajnálkozott, de a végén még ő fakadt ki.

— Tudja, én a fiúkat is megértem!

Lehetséges ezt ilyen alaposan megrendezni? Kidühöngtem magamat Danisné előtt, s Danisné amellett, hogy jót mulatott rajtam, még biztatott is. Nekem kell a fiú mellett kiállnom. Lehetetlen, mondtam Danisnénak, ez egyszerűen képtelenség. Akkor pedig ne foglalkozzak többé az üggyel. De honnan vegyem a bizonyítékokat? Danisné rám bízta, vegyem ahonnan akarom. Eszembe jutott, hogy beszélek a lány anyjával. Ám az asszony két műszakban dolgozott, s azon a napon épp délutános volt. így csak a lányt találtam otthon meg a két testvérét. A lány jött ajtót nyitni, és nagyon megszeppent, amikor meglátott. Máskor az utcán hetykén jó napotot köszönt, most csókolomot. Homályos előszobába vezetett be, ahonnan az ablakok valami ócska, sivár udvarra néztek.

— Miért nem mondod meg az igazat? — kérdeztem a lánytól, egy kicsit talán ingerülten, mert sírva fakadt.

A bátyja jött elő a szobából. A másik fiú is otthon volt, a szoba közepére hozott széken ült, lábait egy másik szék támlájának támasztotta, és a tévéműsort nézte.

— Engem keres? — kérdezte a lány bátyja.

— Ide figyelj, öcskös — mondtam. — Az a fiú, akit megvertetek az állomáson, semmiről sem tehet. Valaki hazudott nektek.

— Megvertünk?

A szemembe röhögött.

— Senkit sem vertünk meg.

— Hazudsz, kölyök — mondtam.