Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - Duba Gyula: Az író és a béke
Az író és a béke Helsinki szelleme és az alkotó kötelessége A Bolgár írószövetség, lapjában, a Literatúren frontban felhívást intézett a világ íróihoz, hogy foglaljanak állást nyilvánosan korunk legfontosabb történelmi kérdése, a béke ügye mellett. A szófiai felhívást rövidesen több mint hatvan élenjáró nemzeti Író irta alá, köztük Csingiz Ajtmatov, Rafael Alberti, Illyés Gyula, Eugen Jebeleanu, Jev- genyij Jevtusenko, Andrej Plávka, Tadeusz Rózevicz, Vilém Závada, Herman Kant, Ján Kozák és még sokan mások. A felhívást a szófiai találkozó megszervezése követte: június 7—14. között találkoznak a bolgár fővárosban Európa, az Egyesült Államok és Kanada azon Írói, akik a világbéke ügyét szívügyüknek tekintik. Szófiában nem lesz — nem lehet — minden Író jelen, aki az emberiség megmaradásáért felelősnek érzi magát, s alkotómunkáját ennek szellemében végzi, de a felhíváshoz akkor is csatlakozhat, tetteivel csatlakoznia kell. A világbékéért való felelős munkálkodás ma — korparancs. Napjainkban a modern ember közhelyek sűrűjében él. A hidrogénbombák és más tömegpusztító fegyevereknek földünkön való jelenlétét említeni, az atomveszélyt felidézni is már-már közhelynek számit. A mindennapi gyakorlati gondolkodás hajlamos átsiklani felette: sokszor hallotta és megszokta már. De a lelkiismeretes és felelős író nem lehet közömbös: földünkön annyi pusztító energia van felhalmozva, amennyi bolygónk elpusztításához többszörösen is elégséges. Ha ezek a romboló energiák elszabadulnának — elszabadulhatnának — az emberiség elveszett. Ennek a lehetőségnek a tudata nyomasztó is lehet, szorongató pesszimizmusra késztethet: mert mit tehet a gyenge, §gy szál ember, amikor félreértés vagy véletlen, egy helytelen információn alapuló intézkedés vagy váratlan emberi tévedés is elindíthatja a láncreakciót? Mi értelme lenne szembeszállni a sorssal, ha a teljes pusztulás lehetősége áll fenn, talán csak idő kérdése és alig elkerülhető? A kérdés ilyen felvetése helytelen, mert ezen a téren nem a sors vak erői mondják ki az utolsó szót: a hangsúly nem azon van, hogy az emberiség — a föld — elpusztulhat, hanem azon, hogy nem szabad elvesznie! Az emberiség irányíthatatlannak látszó, vak sorsával szemben a felelős író a józan észre és az emberi tudatra hivatkozik. Küldetésével összhangban teszi ezt. Az Író a történelem folyamán mindig az élet követe volt. Régi a közmondás: a fegyeverek zajában hallgatnak a múzsák. S így az író, az élet követe egyben a béke követe is, a háborúknak, a rombolásnak és pusztításnak nincs, soha nem volt és nem is lesz művészete, mert a művészet az emberért jött létre, az életet szolgálja, a holtaknak nincs rá szüksége. Az író tudja ezt, s azt is, hogy létéből és munkájának legmélyebb értelméből következik, hogy az emberiség békéje érdekében dolgozzon. Ezért ma legfontosabb feladata, melyet vállalnia kell: hirdetni a kételkedőkkel és a kishitűekkel szemben, hogy a háború sorsszerűsége ellenében törvényszerűen győzhet az emberi békeakarat. Duba Gyula