Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - KRITIKA - Koncsol László: Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa

és ,a tartalomnak ezt a sajátos dialektikáját, az írónak a formában is igazolt történelmi- és társadalmi hitelét kell valódi, mély elkötelezetségnek tekintenünk, hiszen a művészetben minden tartalmat a forma hitelesít, s a nyelv és a stílus is forma. Ahol a forma hitelesíti a tartalmat, mert vagy adekvát vele, vagy kialakul a forma és a tartalom művészi vitája, divergenciája, ott az elkötelezettség mindig belülről, a mű tárgyából következik, s nincs szüksége a szerzőnek külön szavakra, sem az anyagba kívülről bevitt eszközökre, csodás gépezetekre. A sző primőr nyersanyag, szándék, megfontolás — végül is tudat dolga, sokszor elhatározásé, ezért az ember mindig bizalmatlanul fogadja, ha az író a szavak direkt nyelvén beszél. A forma hordozza az igazi vallomást, mert a forma, a szervezés módja jórészt öröklött, tehát ösztönös, tehát átélt jelenség. A forma ilyen értelmű faggatásával lemérhetjük, meddig terjed a mű hitele, hol ér véget a művész elkötelezettsége, s hol kezdődik a szervezetlen szavaké.

Hogy Rácz mennyire citoyen, azt éppen majdnem-remek novelláinak apró gyengéivel igazolhatjuk. Az ismeretlen katona hőse Tivadar mellett egy paraszt nő, falusi lányanya, aki a munkaszolgálatos tábor egyik katonáját keresi, hogy megköszönje, amit esett állapotában érte tett. Amilyen biztonsággal stilizálja Rácz a novella főhősét, Tivadart, olyan bizonytalan — nem nagyon, csak egy árnyalattal — a parasztlány stilizálásában: mind nyelvében („aztat” stb.) mind viselkedésében eltúlozza az Irodalmtas, népies elemeket. Az Álom Tivadar hadparancsa című novella cselekménye a hős álmában játszódik le, s bár tényeiben valóban groteszk és abszurd formája nem szürrealisz- tlkus, hanem racionális, valószerű, helyenként és egészében Is didaktikus. Két kitörési vagy lazítási kísérlete közül tehát egyik sem sikerült, sem a népi, sem a szürreális — a megtalált forma nem engedélyez semmi kalandot, semmilyen irányba, hiába ragadná el az írót színes képzelete.

Fent Rácz stílusának jelzői telítettségéről beszéltünk, s azt mondtuk, hogy ezek a jelzők nem annyira festik, mint minősítik, értékelik a dolgokat és jelenségeket. Ezt az észrevételüket Rácz egész írói attitűdjére is kiterjeszthetjük. Hőse, Alom Tivadar, belső emigráns az őt körülvevő világban; látszólag úr, valójában értelmiségi, tehát dolgozó ember; látszólag katonatiszt, valójában civil; mint úr és tiszt a külső látszat szerint cselekvő részese az eseményeknek, ám a valóságban szó sincs erről: Tivadar jórészt passzív marad, s ha cselekszik, vagy álmaiban (Álom Tivadar hadparancsa), vagy éppen azzal, hogy passzív, hogy menekül vagy hallgat és menekíteni próbál másokat, egészen a remek Álom Tivadar vétke záróképeiig, ahol a körülmények nyomására, szinte a végsőkig lehántott állapotában kezd aztán cselekedni.

Nos, aki passzív, az nem alakítja, hanem figyeli a világot: figyeli, értékeli, minősíti, osztályozza. Az ismeretlen katona, amelyre fönt más vonatkozásban már utaltunk, az elszenvedő emberek novellája. Tárgya a kölcsönös részvét. Jellemző, hogy a novella tanulsága amit Álom Tivadar mond ki, erkölcsileg értékelő névszói állítmány. „Nem, kisasszonyom, férfi volt. Igazán férfi volt” — mondja Tivadar a hiába keresett jószívű munkaszolgálatosról. A Vidéki szállodában sem a hősök cselekedeteire figyelünk föl (nem is cselekszenek, csak mozognak és vágyakoznak), hanem a minőségükre, arra, hogy ki jó és ki rossz, s hogyan és miért. A Tábori sakkjátszma esete is hasonló, az Álom Tivadar szabadsága úgyszintén; arról beszél, hogyan torzítja el rokonszenves hősnője lelkét a kor. A Bögrécske úrban mozdul ugyan valami, remekké mégsem az alig jelzett akció, hanem a szereplők, elsősorban a főszereplő jellemzése emeli. Bögrécske úr is, Gábel Borbála is őrült: ők így estek áldozatul az Időnek. Rácz többi szereplői úgy, hogy sorra elesnek, többnyire harcon kívül, teljesen értelmetlen módon, nem hősileg. A hegedű hőse cselekszik, de a novella ábrázolásmódja stilizált, plakátszerű. Érdekes módon ebben a stilizált formában sem a cselekvés, hanem az erkölcsi jó és rossz ellentéte domborodik ki. Az Álom Tivadar hadparancsa sajátosan minősít: a hős a katonai rendfokozatok hierarchiájába vetíti saját civil értékrendjét. Az öreg kordésból így lesz százados, a csacsiból törzsőrmester, a puliból továbbszolgáló szakaszvezető, a kecskéből címzetes őrvezető és így tovább.

Az értékítélet mindig kettős: dicsérő és elmarasztaló. Rácz novellái is ilyenformán minősítik a világot, szigorú különbséget téve jó és rossz között. Lényegesen több teret szentel ugyan a jó ábrázolásának, a szeretetre érdemes dolgok rajzának, de elegendő hely jut a másik oldalnak is. Rácz bírálata nem kifejezetten a társadalom osztályszerkezete ellen irányul, hanem a világ háborús állapota és a benne található erkölcsi rossz, lényegében a fasizmus ellen, a dolgozó emberért, a világ valamiféle természetes