Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - KRITIKA - Koncsol László: Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa

Szemléletesen áll előttünk, hogy a sűrűsödő szenvedély s a fölforrósulő képzelet Káczot elsősorban jelzőkre, tehát a dolgok minősítésére indítja. Mihelyt a lendület lankadni kezd, a jelzők is megritkulnak: prózája a jelzőkben, a világ minősítésében lüktet és lélegzik. Minden jól formált bekezdése olyan ív, melynek szélein csak szállingóznak, de zenitjén már fürtökben lógnak a jelzők. Bekezdések özönén tudnánk bizonyítani, hogy Rácz prózájában a jelző mintegy biológiai funkciót teljesít. Az ihlet, a feszültség ár-apályát, talán az író szaporodó és ritkuló érverését is mutatja. Impresz- szionizmus? Az is meg nem is: jelzői között, azt hiszem, végül is kevés a legjellegzetesebben impresszionista festői érzetkomplikációs változat; az ő jelzői nem összemosni, hanem értékelni kívánják a dolgokat és jelenségeket: nyelve inkább klasszikus, mint impresszionista. Novelláinak váza is klasszikusan szilárd, az egyenes vonalú cselekményt csak a késleltetés lazítja, összegezve: a jelzők feltűnő száma és ritmikusan hullámzó aránya még az impresszionista iskolára vall, szerepük viszont, továbbá a szerkezet nyugalma, illetve a nyelvnek az ábrázolt valóság szörnyűségeitől független derűje Rácz klasszicizmusát erősíti. Nyelve minden körülmények között fegyelmezett marad, mondatai nem töredeznek szét a belső nyomás alatt.

Alom Tivadar szabad lelkű városi polgár, persze nem a burzsuj, hanem a polítész, •a cívis, a citoyen — a szabad városi kultúrát építő és politizáló városi polgár, végeredményben a polgártárs értelmében. Alom Tivadar egy nevén nem nevezett történelmi város szülötte, s lelkében öntudattal hordozza azt a földrajzi, történelmi, műveltségi, esztétikai és etikai hagyományt, amelyet szép és imádott városa neki, de szinte csak neki sugalmaz. Kultúrája a történelmi polgárvárosé. Nem a polgári osztályé, hiszen Tivadarnak se gyára, se boltja nincs, nem volt soha, s persze nem is vágyik ilyesmire. Tivadarnak diplomája van, s ő maga azt az emberi tartalmú kultúrát hordozza magában, amelyet közönségesen polgári humanizmusnak, vagy még tovább árnyalva haladó (baloldali) polgári humanizmusnak nevezzük.

Ugyanakkor az osztálynak, amely a magas kultúrát addigi legnagyobb tökélyére fejlesztette, már rég nem eszménye az, amit létrehozott. A polgári Európa fizikai lerombolásán immár másodízben dolgozik megépltője, a huszadik századi polgárság, amikor Alom Tivadarban a polgári forma még nem ürült ki, ellenkezőleg, csordultig telítve van emberi tartalommal. Az Alom Tivadar probléma lényege részben éppen az, hogy a hős semmi közösséget nem vállalhat az osztállyal, amely ennyi véres szemléletességgel vonul ki eredeti formájából, sőt nem is csak abból, hanem puszta biológiai létéből is, mikor ölni és öletni indul. Tivadar idegenül teng-leng a többi polgár között, akár civilek azok, akár katonák, sőt még szerelmei oldalán is, mert előbb-utóbb mindenkiben fölfedezi a torzulást, azt, hogy öröklött formáik új tartalmakat dajkálnak bennük.

Bizonyos értelemben, a polgárság felől nézve, Tivadar magányos ember, s mikor a megváltozott világban régi eszményeket hordoz, van benne valami Don Quijote-i. Az is maradna teljesen, Don Quijote, ha nem találna szövetségesekre a háborúban szenvedők, többnyire szegények és üldözöttek között, akiknek szenvedő embersége cselekvésre serkenti Tivadar szenvedő emberségét. Itt szakad le teljesen Tivadar, a hős, a polgárságról, amely viszont a kispolgárral és a dzsentrivel kötött életre-halálra szóló szövetséget. Tivadar, akit Rácz a regényében (

Megtudtam, hogy élsz, 1963) Hernádinak, novelláiban Álomnak nevez, egész hadi pályafutása alatt mindkét változatában az üldözötteket pártfogolja, minden cselekedetével a háború ellen dolgozik, míg föl nem megy, illetve föl nem szorul a hegyekbe, partizánnak. Átállása reális, íróilag érzékenyen motivált lépés: külső helyzet és Tivadar belső állapota együtt tereli át a másik oldalra. Ugyanakkor történelmileg is tipikus, ha formájában nem, legalább lényegében, hiszen a polgári kultúrán nőtt humanista értelmiség kész volt szellemi és erkölcsi értékeivel az új uralkodó osztályok, a dolgozók céljait szolgálni.

Azért tartom különösen érdekesnek Rácz novellisztikáját, széptan! jelenség gyanánt, mert hősének fönt elemzett konfliktusait a tartalom és a legtágabban értelmezett forma dialektikája is eljátssza. Rácz a kötet legértékesebb darabjaiban a polgári művészetnyelvi és stlluseszményeit finomította szinte dekadenssé; nyelvén túl esztétikája és etikája is citoyen értelmű, s citoyen hősét dobja ki a második vilááháború hadszíntereire, a polgárság csődjének véres orgiáiba. A nyugodt, klasszikus polgári forma ütközik meg az elfajult tartalommal, ugyanakkor Álom Tivadar személyében maga az eszményi demokratikus tartalom is megvívja harcát a gonosz ellen, vagyis együttvéve az eszményi forma és tartalom ütközik meg novelláiban a torz valósággal. A formának