Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)
meggyőződjem róla, hogyan zsugorodik a szigtetem, elátkozott álmaim szigete. Az erdőben még jobban meggyorsítottam lépteimet, és ha hirtelen nem nehezedik el any- nyira a lábam, biztosan futásnak is eredek. Az ijesztő fácánrikácsolás egyszer sem késztetett rá, hogy fölvegyek egy letörött száraz ágat és még nagyobb riadalmat keltsek a felingerült csapatban. Miután az erdő megnyílt előttem, mint a tizenharmadik szoba ajtaja, megálltam, az utolsó fa törzsének vetve hátamat. A tó éppen olyan volt, mint tegnap. Felszaladtam a kőhídra és ráhajoltam a vízre. A tavirózsák még nem nyíltak ki; mesebeli madártojáshoz hasonlóan feküdtek a fénylő leveleken. Az áttetsző tiszta víz arra csábított, hogy igyam belőle. Ez idáig még nem sikerült megtalálnom a csukát a tündérrózsa levelei között, nem hittem, hogy valaha is újra látom. És amikor váratlanul megpillantotam, egy cseppet sem izgatott fel jobban, mint az agyaggalamb a sportlövészt. E pillanatban a tegnapi felgerjedésemnek sem volt semmi nyoma. A csuka maradt meg csupán olyan tárgyként, melyet meg kell szereznem, melyre éppolyan szükségem van, mint valamilyen idült betegség ellen való orvosságra. Ahogyan elnéztem gyönyörű testét, mely egy méternél is jóval hosszabb volt, világossá vált előttem, hogy nem húzom ki egyköny- nyen a vízből. Nemcsak, hogy alaposan meg kell majd küzdenem érte, hanem — és főként — sok szerencse is kell majd hozzá. Kis híján megrohant a félelem, ám szerencsére — éppen jókor — az a gondolatom támadt, hogy feladatom nem nehezebb egy közönséges vizsgánál. Ha nem csinálok valamilyen iskolás hibát, enyém lesz a csuka. Csak hogyan fogjak hozzá. Legjobb volna innét, a hídról. — Nehéz lenne kiemelni. Túl sokáig lógna a zsinóron. Óvatosan leléptem a hídról, és nagy ívben visszatértem arra a helyre, ahonnét jól beláthattam a tündérrózsák közé. Bedobhatnám a horgot erről a partról is, de akkor elég messze kellene állnom a víz szélétől, hogy meg ne lásson a hal. A part magas, így nem is látnám, hová dobom a csalihalat. Vagy a túlsó partról kellene megpróbálnom? — Nincs messze, mindössze húsz méter ... A csuka biztosan beugrana a tavirózsák közé. Csupán fél méternyire lehet tőlük. Akkor tehát csak egyetlen lehetőségem marad — fütyülnöm kell a műcsalira, és meg kell próbálnom élő kishalra ráharaptatni. De honnét vegyem a kishalat? Erre már tegnap gondolnom kellett volna. Útközben megállhattam volna valamelyik halastónál. Most egészen a Dyjére kell mennem. És ki tudja, van-e nálam rendes háromtagú horog. Ostoba vagyok! Úgy jöttem ki csukázni, mintha sétálni mentem volna. Azt gondoltam talán, hogy a csuka magától kiugrik a lábamhoz?! Hátizsákomban egy teásdoboz után matatok. Van benne néhány háromágú horog, de ha összehasonlítom őket a csuka méreteivel, szánalmasaknak látszanak. És a horgászbotom? Kétségbeesetten dörgölöm a kezem a nadrágomba, nem segít. Csakhogy valahogy megszabadulhatnék a reménytelenség ragacsos érzésétől. Beugorjak a tóba, és a víz alatt maradjak, míg csak kék lobogással káprázni nem kezd a szemem, míg halántékomban meg nem hallom hajszolt vérem kétségbeesatt zúgását? De ezt nem tehetem meg. Elrémíszteném a csukát. Az én csukámat. Ismét a tó felé fordulok, a tó felé, mely éppen olyan zöld, mint a feleségem szeme, feleségem szép szeme a leggyengé- debb pillanatokban. Elvégre a botom nem is annyira rossz. Bárcsak a nagyapámnak lehetett volna ilyen horgászbotja! Noha nem egészen olyan, amilyenre éppen szükségem volna, viszont nem is annyira rossz, hogy meg ne tudjam vele fogni a halat. A tekerőszerkezete pedig kitűnő, ami rendkívül fontos. Kipróbálom a fék ellenállását. A nylonszál mélyen belevágódik a tenyerembe. Kicsit meg kell lazítanom a féket. És mért kellene kis halért egészen a Dyjére mennem? Tán csak nem kergül meg az a csuka, míg fogok néhány kis halat a tó túlsó partján. De valamit már tennem kell, a szakramentumát! Nem meditálhatok itt fekve a végtelenségig! Vagy azonnal hozzálátok, vagy valakitől ki kell sírnom egy halat. Határozottan talpra ugróm, de azon nyomban ijedten lelapulok, mintha a tóról valamilyen dühödt csobbanást és ingerült farkcsapkodást várnék, de semmi. Csend van, ezer hanggal zengő meleg, erdei csend. Miközben kis halért futottam, egy ötletem támadt: Úgy fogom csinálni, hogy a hídról óvatosan vízbe vetem a horgot, csak leeresztem a csalit és így biztos lehetek benne, hogy éppen oda kerül, ahová kell! Azután folyamatosan letekerve a zsinórt, kimegyek egészen a partra.
