Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)
teremtményeknek, akiket ráadásul érthetetlen ösztönökkel áldott meg a sors, mint alárendelni magunkat azoknak a hangoknak, amelyeket sohasem hallottunk, sohasem fogunk hallani. És én már határoztam. Ha egy-egy fát ültetnék minden fenkölt elhatározás tiszteletére, mennyivel gyarapodna a hűst adó árnyék! Am mit számít ez olyankor, amikor érzem, hogy egyetlen szárnycsapás nélkül eltűnik talpam alól a föld. Az út végén egy csuka vár rám, mely épp oly átléphetetlen, mint a saját árnyékom. Nem marad más hátra, mint kifogni a csukát és hazahozni. Hazatérni, és megpróbálni más oldalról, újra és újra megpróbálkozni a százszor kipróbálttal, és tettekkel emelni fel a lelket — csábító és egyszerű reménységként e néma éji órán. Kihúztam az asztalfiókot és a lehetséges és lehetetlen dolgok áttekinthetetlen gubancában megtaláltam az egyetlen csillogó fémcsalit, melyet valaha is vettem. A tény, hogy annyi év után ilyen könnyen ráakadtam, ismét megerősített abban, hogy helyes úton járok. Amióta csak eszemet tudom, a nehéz helyzetekben, amikor így vagy úgy döntenem kell, mindig ily módon segítek magamon. Képtelenségemet a végső döntésre azzal pótolom, hogy primitív módon minduntalan visszatérek oda, ahol a saját létem igazi lényegét sejtem, azoknak a dolgoknak igazi lényegét, amelyek egyszerű ésszel fel is foghatók. A horgászbotjaimra már pillanatást sem vetettem, mert az a halász, aki ily sokáig várt a zsákmányára, nem engedheti meg magának, hogy hanyagul előkészített szerszámmal induljon útnak. Tudtam, hogy reggel a kihűlt fém puszta érintése még egyszer bizonyossá tesz abban, hogy ez irányból semmi sem fenyegeti tervemet. A feleségem mellett fekve még egyszer elfogott a bizonytalanság. Amikor csendben néztem a párnán szétterülő fekete haját, amikor belefojtottam lélegzetemet hajának nyugalmas illatába. — Fáj a fejem — mondta a feleségem, és átfordult a másik oldalra. Ez a kegyetlen és közönyös mondat jelkép volt. Oly régóta hallom feleségemtől ezt a mondatot, hogy már egészen hozzáldomult a fülem, akár a jó, szófogadó kutyának, amely bár a szavak értelmét nem képes felfogni, de kitűnően érzékeli hanglejtésüket és dallamukat. Egy kicsit örültem is neki, hogy a mondat semmit sem változott: legalább morcosán, daccal tele távozhatom reggel. Ám, minthogy hajának illatát is erősen éreztem, elhatároztam, hogy ez most már utoljára fordul elő. Még nem tudtam, mennyi ideig tart majd visszatérnem arra a helyre, ahonnét úgy indultam el, mint vak az Ismeretlen városba, ám egy dolog felől rövid alvásom közben is bizonyos voltam. A csuka megkönnyíti visszatérésemet. Még sötét volt, amikor elmentem. A feleségem aznap éppoly szép volt és nyugodt, akár a kis erdei tó. A gyengéd félhomály e pillanatában szentül hittem, hogy a tó titkát is rövidesen felfedem. Ilyen szép reggelek csak nálunk vannak. Párában lebegők, Illatozók. A gesztenyefák sűrűjében gerlicék turbékolnak. Je-níííí-ík — Je-nííí-ík. És a gazdag, csendes táj fölött a szürke égbolton fenyegetően szunnyad a nyári hőség. De most még áramlik az élet minden utacskán, igyekszik a felszínre törni hűs simogatásért, hogy aztán az első napsugarakkal a titokzatos merengésbe és a magasztos alázatba rejtőzzék. A gesztenyefák egy templom magas és hegyes tornya mellett vezetnek el. A torony úgy mered az égnek, akár a világítótorony, hogy sok-sok kilométeres körzetben reményt leheljen az utasok hunyorgó lámpafényébe. Azokban az időkben, amikor még a kenyeret szalmaszakajtóban sütötték és megszórták köménymaggal és a parádéskocsi még minden paraszt büszkesége volt, akkor, azokban az időkben — úgymond — még a lovak is meggyorsították lépteiket, miután kiértek az erdőből, és nem tűrték, hogy bárki is visszatartsa őket, nem is rángatta senki a zablájukat, hiszen amott messze, a pirosbádogos tetők alatt nyugalom honolt, csend és békesség; a gyermekek gondtalanul játszottak és folyt a munka, melynek gyümölcse a kenyér volt, a mindenkinek ízlő kenyér. A réteken, a fűzfák alatt kanyargó ösvényen megmártogattam kezemet a harmatos fűben, az arcomról és a szememből kitöröltem éjszakai szomorúságom hordalékát. Igyekeztem elűzni magamtól türelmes társamat; hiszen a mai nap más lesz, mint az eddigiek, ezért nem szabad úgy kezdődnie, mint azok, amelyekből született. A réteken át vezető út ez alkalommal hosszúnak, szinte végtelennek tetszett. Egyszer sem jutott eszembe, hogy hátratekintsek, megállják kis időre, és keresztülnézve a barackosokon
