Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)
— Elköltöztek az ú] lakónegyedbe. Kezét nyújtja felém. — És maguk mit keresnek itt? — Eljöttünk Hacsipap sírjához. Jó meleg van itt. A sírkő melegít. Megölelem Mambre szikkadt testét. — Ugye, te vagy az, Mambre bátyó? — Igen, fiam, én vagyok! — élénkül fel az öreg. — És te ki vagy? — Postás, rostás, borostás ... — De ilyet! — Mambre bátyó csodálkozásában elfelejtette becsukni a száját. Odakuporodott mellém a sírkőre. — Emlékszel még? — kérdezem. — Apácskádra? Hát hogyne! — És Hacsipapra? — No lám! —nevet fel Mambre bátyó. — Nagyapára is emlékszel? — Elérzékenyül- ten megsimogatja a sírkövet. Mambre bátyó komótosan lépked a régi ház lépcsőin. — Emlékszel? Méghogy emlékszem-e? Hányszor végigjártam ezeket a lépcsőket Aszthtal. A kőlapokat zöld moha fedte be. — Soger az új lakótelepen van — magyarázza Mambre bátyó. — Nem tudja, hogy megjöttél, mert egyébként... Leültem egy rozoga székre, s egyszeriben látni véltem Hacsipap körte illatú kezét s úgy rémlett, mintha Aszth újra csalánnal paskolt volna, és hogy ez az égető pasko- lás édesebb, mint Hacsipap körtéje ... Mambre bátyó egy ülőkére helyezkedett. — Amióta elköltöztünk az új telepre, vidámabb az élet. Már nem vagyunk a világ végén. A régi faluban senki sem lakik. Csak néha járunk el oda, felidézni az emlékeket. n i ü» ... Rombadőlt templom, Ahova vándor már be nem téved. A régi faluban nem bontották le a házakat. Áll az iskola is — két kis helyiség lapos tetővel. Minden olyan, mint harminc évvel ezelőtt, amikor kispostás voltam és mint tizenöt éve, amikor írni-olvasni tanítottam itt a gyerekeket. — Nem bontják le a régi fészkeket — mondta Mambre bátyó unokája, Melik, az alagútvájár. — Némely ház van már ezeréves is. Tiszteljük a múltat. Itt a múltat legjobban a templom képviseli, amely ezerötszáz éves, és több mint száz lakóház, amelyek bizony nem tegnap épültek. A falu a régi irodalmi emlékeink gyűjteményét, a Mater Darant juttatja eszembe. Csak az a különbség, hogy itt nem kéziratokat őriznek, hanem ősrégi lakóházakat. A kertek mint hullámzó szőnyegek, futnak le a folyóhoz. Nekem most egyszeriben úgy tűnt, hogy Soger anyó kimosta őket, hogy tarkán, színesen ragyogjanak a tisztaságtól és kiteregette a napra száradni. Aztán megfeledkezett róluk és elköltözött az új lakótelepre. — Mindenáron meg kell őrizni a sziklák közé ékelt kerteket, a gyümölcs és bői- forrásait — mondja Melik. — Ha elhanyagoljuk őket, végünk van. A talaj lemosódik és a zöld kertek helyén csak puszta sziklák maradnak. Melik felemel egy ősrégi kancsót és bort önt belőle a cseréppoharakba, amelyeket sok évvel ezelőtt maga Hacsipap készített. A bor lágy, rózsaszínű, ízletes és könnyű — a Nap érlelte, a zuhogó vizek és a csendes sziklák. — Melik, én ezt a bort ismerem. — Hol ihattál belőle? Talán Florenciában, vagy Bordeaux-ban? — mosolyog. — Itt, ezen a helyen ittam harminc évvel ezelőtt. — Kinél? Nem emlékszel rá? — Hacsipap présházában, amikor apámmal a postát hordtuk szét. Hacsipap csak az áttetsző, borostyánszínű szőlőt sajtolta ki. Mezítelen lába úgy mozgott a kőkádban, mint két márványoszlop. Kezéből itatta velem a mustot.
