Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)
— Igyál, akkor a Napot is eléred. Apám számára egy kisebb hordót töltött meg. — Ezt majd együtt isszuk ki — mondta. — Nemes bor, ha egyszer megcsapolod a hordót, mindjárt ki kell inni, mert különben megromlik. — És leültek borozni. — Mi újság, postás testvér? — Ugyan, semmi — válaszolt apám és kissé akadozott a nyelve. Melik bort öntöget a cseréppoharakba. — Ez az utolsó hordó, ami Hacsipaptól maradt. Ezt még ő préselte. Az öreg bor a régi idők nyelvén beszél. — Jól tettétek, hogy megőriztétek a régi falut, — mondtam. — Az ember nem élhet múlt nélkül, ház nélkül, régi dal nélkül, óbor nélkül. — Emlékszel? — bólogat Melik megértően. Az új lakótelepen sétálunk Melikkel. A folyó közelében, egy fennsíkon fekszik színes zöld fátyolban és olyan megvilágításban, amilyet itt azelőtt nem ismertek. Mindketten mámorosak vagyunk. Habár éjszaka van, sötétség. Hacsipap bora megvilágítja az utunkat. — Melik, melyik a te házad? — Az a kékerkélyes, a fiatal kiskerttel. — És hol lakik Gracse? — A piros erkélyes épületben. Az ő kertjében is fiatalok még a fák. Hirtelen felgyorsult a szívdobogásom. — És hol van Aszth nagynénéd háza? — Amott, a fehér erkélyes ház a jegenyefák között... Aszth háza előtt a léckerítésre rózsabokrok hajlanak, mintha a járókelőket köszöntenék. Leszakítottam egy rózsát. Melik megértően néz rám. — Melik, múltkor a bor még erősebb volt. A régi faluban már senki sem lakik. Mindenki idehúzódott az új lakótelepre. Az öreg faluban forr a régi emlékek mézbora. UGYE, NEM MÉSZ EL? A hegyszorosban, ahol a Loraget folyik, télen is lehet virágot találni. Egyszercsak megpillantod a sziklás mélyületben a somfavirágot, amelyre özönlik a napsugár, s a juhakol füstnyílásán pedig áramlik kifelé az állatok meleg lehelete. A folyó, amelyet a Tatan-hegy forrásai táplálnak, a Cicernavanknál kissé megnyugszik, vize ott áttetsző, mint az üveg és sárgahomokos medre felett látható a pisztrángok tánca. A Loraget útja rövid. Az aranyló és bársonyos fürge pisztrángok a forrásoktól a Vo- rotanig egyetlen nap alatt leérnek. De amint lezuhannak a vízeséssel a szivárványos habokba, sose térhetnek vissza rejthelyükre, a fűzfák piros gyökerei alá. Az aranypisztrángok igyekeznek a Vorotanból visszajutni a Tatan-hegy alatt nyíló virágok ismerős illatához. De hiába. A víz nagy magasságból hull alá, és a legnagyobb ugrás is kevés ahhoz, hogy szabaduljanak a csapdából. A Vorotan fekete gyomrában hamarosan kihunynak a szikrák az aranypisztrángok hátán ... A Loraget útja rövid és hogy rövid útján is minél több szépet adjon környezetének a csobogó folyó, a partmenti domboldalak éltetője, cseppnyi nyugalmat sem enged kristálytiszta vizének. A zöld vízparton áll tehetetlenül Hacsipap utolsó körtefája. Sóhaj nélkül, a beteljesült küldetés tudatában haldoklik — hiszen gyümölcsét az emberek és a madarak annyi éven át ízlelhették! Ezen a helyen tenger lesz. A föld kiszáradt és esdekel: — Szomjas vagyok, adjatok innom! Hacsipap is sóhajtás nélkül halt meg. Százhárom évig frissítgette magát a Loraget vizével és a föld tejével-mézével. Aztán elhagyta ezt a világot. De a falu tele van az unokáival, dédunokáival.
