Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Borzi László: Örökség

Azt az egypár fiatalt már csak nehezen lehetett beszervezni az „akcióba”. Pedig a lányos háznál megharagszanak, ha nem csattogják ki a lányukat eljegyzés napján. (A keresztapám lányát például nem csattogták ki, pedig a két liter pálinkát ő is előkészítette ...)

Félhomály ült a szobára. Nagyanyám az asztalra támaszkodva mereng. Fiatal az idő a lámpagyújtásra, de hogy ott ülök vele szemben, a szokottnál hamarább gyújtja meg.

— Hozd ki a hátsó házbó az üveget, oszt öntsé magadnak!

A lóca mellett mindig ott van a félliteres, vagy a laposüveg. Mikor melyik. Ha nagy ritkán nála vagyok, nekem is jár az italból egy-két pohárkával a früstök, ebéd vagy éppen vacsora előtt.

Beszélgetünk arról, hogy mi újság otthon, hogy megy a sorom, róla is szó esik, aztán a faluról Is.

— Hallod-e, de nagy úr lett a Bán gyerekbő. Kijárta a magosiskolát, oszt a minap egy vót iskolatársa megállíttya az apját a faluba:

„Jónapot! Pista otthon van-e!”

„Miféle Pista? Mérnök úr, nemde?!”

— Hát hol vannak most urak a szocializmusban? Amikor a háború előtt cselédek vótunk, igen, akkor vótak. De most?

Érzem a felindultságot hangjában, meg a szatírát is, ahogy arra gondol: Az öreg bizonyára elvárja a fiatal egyidős legényektől, hogy tegnapról mára a megszokott „Szevasz” helyett „Tiszteletem, Mérnök Or!”-ral köszönjenek a fiának.

Faluhelyen az idősebb generáció a tüzelő nagy részét az erdőből szerezte be. Pár évvel ezelőtt még minden háznál volt egy saját készítésű kis szekér, amelyen hazahúzták a száraz gallyakat. Az uraság szigorúan büntette azt, aki rőzsét mert vinni az erdejéből. Ma ez megengedett, s az államnak is hasznot hajtanak. Megtisztítják a gaztól az erdőt — ingyen. Nekik is ingyen van a tüzelő, mert a parasztember sosem számítja át pénzre saját munkájának értékét.

Közöttük is akadnak irigyek. Sápadtan nézik a másik udvarát, ahol kétszer annyi rőzse van felhalmozva, mint az övén. Valamelyik részről megindul a túlkapás. Jópár éve már annak, hogy magam bukkantam rá egy lombfűrészre. Az erdész árgus tekintete elől dugták el...

Este van. Átjött a szomszédasszony. Az egyik öreg horgol, a másik olvas. Az előbbi táskákat, az utóbbi főleg klasszikusokat. Közben beszélgetnek egy kicsit. Dicsérik az üzletest, aki csak a friss kenyeret veszi át, s azt, hogy most is van hordóskáposztája. Nem kell otthon savanyítani. A vajtól kezdve a cukrászsüteményig, mindent találhatunk nála a polcokon. Nagyobb vásárlás végett sem kell Rimaszombatba utazniuk. Nyáron a gyerekek fagylaltot is vehetnek itt, pedig csak egy albérleti üzlethelyiség az egész.

— Hasít a hátamba, má megint rosszú érzem magam. Itthon még elbabrágatok, de má a botba nem tudok lemenni. Harmadik hónapja nem hagytam el a portát. A padlót is csak apránként tudom feltörűnyi. Mindig csak egy darabkát, oszt muszáj leülnyi.

Kint koromsötét van. Nagyanyám megpihen egy kicsit, majd tovább beszél.

— A háború után, ahogy Szlovenszkóhoz csatolták a területet, mindenkinek megma- ratt a sok pengő. A három fiam hadifogságban vót. Az egyik Angliában, a másik Németben, a harmadik meg Oroszországban. Enni kellett, meg nem is akartam, hogy a sok pénz kárba vesszen. Mindig este indútam el Miskócra, úgy igyekeztem, éjfélkor legyek a határon, mer akkor vót a váltás, így sose vettek észre. Putnokig mentem gyalog, onnan tovább vonattal. Magyarban mindig azt vettem, ami itt nem vót, vagy drága vót a botokba. Később, hogy a magyar pénzem elfogyott, ideatták a többiek, hogy vásároljak érte felébe. Akkoriban egész batyu pénzzel mentem. El vót má az akkor értéktelenedve, a piacon is úgy monták, a pirosbó aggyon húszat, a ződbő tizenkettőt. Mire Pista fiam hazajött a fogságbó, ha másnak nem is, de nekőnk mindenbő vót egy kevés. Nem is engedett át többet. De eccer még átmentem Nyíregyházára elhozni a katonaholmiját. Az is csak úgy maratt meg, hogy betette egy házba, azok őrizték meg.

— Bizony, úgy vót az, Laci, akkor még bírtam mennyi! Hetente háromszor is megtettem az utat Miskócra meg vissza.

Hasogat a dereka. Gyógyszert, mint a legtöbb öreg, ő sem szed. Orvost is akkor