Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Borzi László: Örökség
látott utoljára, amikor vagy tíz évvel ezelőtt sárgaságban volt. Éjszaka nem tud aludni, de eljött a lefekvés ideje, hát készülődünk. A szomszédasszony is hazafelé ... Régi falusi portán állok. Az öreg Bálint János kerekes kúton húzza föl a mélyből a kristálytiszta vizet. Figyelem őt, a környezetét. Kerekes kút, kenyérsütő kemence, földpadlós nyári konyha s a szomszéd udvarából a kerítés felé emelkedik a gémeskút. Micsoda tömörítés! Vajon találok-e még valahol hasonlót? Szép, nagy, erős kenyérsütő kemence. Nemrég építették a régi helyére, alig tízéves. Csak ki kellene tapasztani. Az ifjabb Bálint János is epekedve nézi: mindketten a tejfölös és túrós lepényre gondolunk. A jó ízére ... Ha az öreg kitapasztja, a felesége bizonyára süt még benne illatos kenyeret, s utána lepényt is. Biztos, hogy még az unokáknak is fog ízleni... Újabb falusi porta; állok szemben a régi csűrrel. Nézem a rőzsefészket, rajta a gólyákkal. Fotós fegyverem ravaszát húzogatom gyors egymásutánban. „Hány embert lősz le?” — jutnak eszembe költő barátom kérdései. Akkor szokta mondogatni, ha gépemmel elindulok az emberek közé pillanatfelvételeket készíteni. „Most egyet sem” — válaszolok a gondolatkérdésre. A tejfölös lepény ízét nem tudom megörökíteni, a gólyák életét sikerült. Életük legjellegzetesebb pillanatait: a szerelmi előjátékot, a ke- replést, majd a párzást. Régebben minden csűrön fészkelt gólyacsalád. Most már csak három párt találtam az egész faluban ... A tornácról tekintgetünk a Felvég felé. Emberek csoportosulnak az egyik ház előtt. Negyvenhat éves ember lakik ott, magányosan. Dél van. Az üzletbe már reggel meghozták a friss kenyeret, s ő még nem volt érte. (E faluba hetente kétszer visznek friss pékárut.) Ez tűnt fel a cigány Borisnak, no meg az ablakokra húzott redőnyök. Ő cső- dítette össze az embereket. Az ajtó csukva. Megvárják a hatósági személyeket, majd feszítővassal, aláásással feszegetik az ajtót, de nem enged. Végül lyukat ütnek rajta, egy ember bemászik, leemeli a keresztvasat. Megdöbbentő a látvány. Az ember a lámpavasról lóg lefelé. Csuklóján az ereket tompa késsel vágta át. Mielőtt kirúgta volna maga alól az asztalt, vadonatúj paplanba csavargódzott. Az elsőházban egy liter pálinka, hat pohár és száz korona. A sírásók részére készítette el előrelátóan. Az utóházban minden felforgatva, a szekrények üresek A ruhákat, bőrdolgokat tenyérnyi nagyságú darabokra szabdalta s nagy ládába bepréselte az egészet. — Jól tette, hogy a másvilágra kötözött, hisz nem vöt má értelme az életének. Szülei azelőtt fődesurak vótak, nem hagyták kiiskolázni, mennősülnyi se hagyták, s két éve, hogy az annya meghót, a magányába belezavarodott szegény. Azelőtt se dógozott, most meg pénz nékű maratt. Nyugdíjat nem kapott, arra még fiatal vót. Havonta alig kétszáz koronából éldegélt, amit az albérletért fizettek neki, pedig három házat is örökölt. Legalább az egyiket eladhatta vóna. Az vót a rögeszméje, hogy őt mindenki meg akarja mérgeznyi. Egy táskában hordta magával a kenyeret, üvegbe vizet, meg szalámit. Ételt senkitő se fogadott el. Vízér is más kútjára járt. Az üzletben a kenyeret is csak akkor vette meg, ha magának vehette le a pócról. — Három házat hagyott az államra. A két méter hosszú aranyláncot meg a többi aranyneműt isten tuggya hova kaparta el... Készülődök hazafelé. Ünnepnap van, a buszok nem járnak. Tudja ezt a nagyanyám is, ezért kérdi meg jogosan: — Mivel mégy haza? — Stoppal. — Oszt az mindég jár? — Mindig. — S mennyit kell annak fizetni? — Semmit. — Hát akkor az mibő él meg ...? 1977 márciusától nem kérdez és nem válaszol többé.
