Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)
DUBA GYULA A búcsú (Befejező rész) Kanász úr éppen a három barát elé tette a pálinkát, amikor a csendőr hozzájuk lépett. Sorra vizsgálta őket, nem mutatta, hogy Albertben felismerte volna múltkori zavaróját, aki kiugrasztotta Rebeka mellől, Bakai Jóskát is csak egy hosszú, hideg pillantásra méltatta, és teljes fenyegető magasságával Péter fölé tornyosult. Megnézte feszülő ruháját, nagy bakancsát és kopott siltes sapkáját, a szemébe meredt, és közben bal keze tenyerét ütögette a gumibotjával, éppen a kamasz orra előtt. Péter felnézett rá, egyenesen a szemébe nézett, és olyan kérlelhetetlen durva villogást látott benne, hogy önkéntelenül megborzongott, és rettenetes félelem fogta el. Szeretett volna valamilyen módon hátralépni, és eltűnni a tömegben, de ugyanabban a pillanatban eszébe villant az is, hogy ezt nem teheti. Nem tudta, hogy miért nem teheti meg, csak érezte, hogy a helyén kell maradnia. Érzett már egyszer hasonló félelmet, amikor a konfirmáció és az első úrvacsora után, legénynek számítva elment a táncmulatságba, és a terembe kakastollas csendőrök jöttek, puskájukat szíjon a karjukon tartva befurakodtak az emberek közé, és a tömeg magától szétnyílt előttük, szólniuk sem kellett, az emberek kitértek az utukból, oldalt léptek, pedig nem csináltak semmit a csendőrök, csak körbejárták a termet és elmentek. Most is hasonló félelem fogta el Pétert, tompán és mégis kényszerítőén érezte, hogy nem bír elmozdulni a helyéről, és bármi történik is vele, be kell várnia az eseményeket. Semmi köze sem volt ennek a szembeszegülésnek és mindenre elszánásnak Péter akaratához, hanem inkább valami furcsa tehetetlenségi állapot és belenyugvás a sorsba, a megváltoztathatatlanba. Szíve szerint inkább kereket oldott volna, de nem volt hozzá ereje és bátorsága. Gyáva volt ahhoz, hogy valahogyan kitérjen Gamónak, hát a helyén maradt. — Te hány éves lenni, te gyerek? — Tizenhat. — Egy évet hozzáhazudott a korához, többet nem mert hozzátenni, mert tudta, hogy nem néz ki annyinak. — És mit inni... mi van pohárban ... mit inni? — Pálinkát. — Maga sem tudta, mi történik vele, mintha valószínűtlen álomban tenné, gépiesen megfogta a pohárkáját, az Albertéhoz és a Bakai Jóskáéhoz koccintotta, és körülnézett. Látta, hogy nagyon messziről, homályosan vibráló tükrökből nézik őt,az emberarcok, szinte már önkívületben a szájához emelte a féldecis poharat, és egy hajtásra kiitta a pániinkát. Csak rosszul ne legyek, rémítette a gondolat, nehogy a földhöz vágjon az átkozott pálinkája, mert ráadásul még Gamó is megtapos. A gyomrában nagyon kevés ideig dúlt a vihar, szinte azonnal lecsillapodott, de a szemét m«st is elöntötte a könny. A csendőr meghökkenve, összehúzott szemmel nézte, és kissé elbizonytalanodott, aztán körülnézett, s erre az emberek megmozdultak, suttogni kezdtek, egyre erősödött a zaj és a mocorgás, olyan helyzetekhez hasonlóan, amikor a társaság lidércnyomás alól szabadul. — Inni a szarházi, mint száraz hordó... szívni magába a pálinka... — morogta a csendőr, és továbblépett, majd visszafordult, és megfenyegette Pétert a gumibottal. — Ha részeg lenni, kék ruhát varrók neked gumibottal... zasran jeden. — Sem az apám, sem az anyám nem volt rossz... — bődült el Tyúkász váratlanul —, húzzátok, morék, hej, csak én vagyok, csak egyedül, magam vagyok a gonosz. A csendőr továbblépett, és Tyúkász felé fordult. — Mit lármázta, ha én itt lenni, mit bömbölni, he? Hallottad, mit üvölteni, mint beteg farkas?
