Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)

— Dobrú vecsera, törzsőrmester úr, szervusz barátom, igyál velem egy féldecit, látod, jókedvű vagyok, de ennek oka van, búcsú van, komám. — Meg sem várta a csendőr beleegyezését. — Kanász úr, féldeci a törzsőrmester úrnak, én fizetem.

— Nem lehetni, Tyúkász, szolgálatban lenni, csendőr nem ihat, ha szolgálatban van.

— Szolgálatban lenni... ki ellenőrzi, hogy szolgálatban lenni?

— Komisszár. — Mogorván felelt a csendőr, de már nyúlt Is a féldeci után. Koccin tás nélkül felhajtotta, és intett Kanász úrnak, hogy másikat kér.

— Vince, hej, roma Vince, hallod, úgy húzd most, hogy a könnyed is potyogjon közben, mert a törzsőrmester úrnak húzod, Vincukám. — öklével keményen felütötte- az összecsuklani készülő kontrás állát. — Ne aludj, Misi, ilyenkor ne aludj, Misikém mert a törzsőrmester úr agyonvág!

Majd a mennyezetig ért a csendőr tányérsapkája, ezért kissé meghajolt, hogy közelebb legyen a közepes emberek méreteihez, és a szemükbe nézhessen. Kedvetlenül és: mogorván figyelte a cigányokat, akik a félelemtől kerekre tágult és megmerevedett szemmel néztek vissza rá.

— Húzni — mondta nekik szigorúan Gamó —, játszani kell!

Vince, a prímás reszkető kézzel hangolta fel a hangszerét, a kocsma újra elcsendesedett, az emberek várták a fejleményeket. A kontrás dermedtségében mozdulni sem mert, egyre a csendőr kezében lógó gumibotot figyelte, s talán még a foga is vacogott. Aztán Vince megemberelte magát, eszébe jutott, hogy a zene fegyverével eddig még minden emberi fenevadat sikerült legyőznie, felidéződtek előtte kocsmai verekedések, ahonnan ép bőrrel szabadult, nagy mulatozások, melyekből pénzzel teli zsebekkel tért meg otthonába, játszani kezdett, s erre az emberek nyomottsága még inkább felengedett, újra beszélgetni kezdtek, s csak fél szemmel figyelték a csendőrt. Tudomásul vették, hogy jelen van köztük a hatalom képviselője, de a ráirányuló figyelem már nem az ösztönös óvatosság védekező mozdulata volt, hanem a kíváncsiság képzeletmozgató felszabadulása. Látták, hogy Gamó ugyanazt teszi, amit ők, szórakozik, tehát ártalmatlan, nem lehet veszélyes, mert azonosul a többiekkel, olyan, mint ők maguk. Idegen s ezért kiszámíthatatlan, de már nem félelmetes.

Vince először a Katyusát játszotta, Tyúkász nem ismerte a szövegét, csak a melódiáját, ezért trararázva kísérte a hegedűt. A kontrás Misi olyan túlhajtottan buzgó s amellett merev mozdulatokkal hegedült, hogy egész teste hajladozott belé, görcsösen rángatózott, mint egy végtelenül jóindulatú és készséges fabábu, amely úgy mozog,, ahogyan a végtagjait rángató zsinórokat húzogatják, s ahogy a csendőrre néz, arca csupa hűség és alázat. Aztán egy ismeretlen dalt kezdett játszani Vince és rossz; kiejtéssel, de mély odaadással énekelte a szöveget: „Jancsi, Jancsi, Jancsi, Jancsi, cső- szí robil nasej Ancsi, Nasa Ancsa velmi chorá, vcsera bola u doktora”. Szegény Ancsa bizony megesett, erről szólt a dal, és hogy Gamó hallgatta, mogorva ábrázata fokozatosan kisimult, merev vonásai feloldódtak, gumibotjával verte az ütemet a mérőpulton,, és rákönyökölt, hallgatott és ívott, ki tudja, hogy közben mire gondolt.

— Nagy voltál, Petár — mondta Albert a csendőr háta mögött —, isten bizony,, a hideg futkározott a hátamon, amikor faggatott, hogy hány éves vagy, féltem, no,, barátocskám, minek tagadnám. Keményen szembenéztél vele.

— Nemhogy zabszem, de mákszem se fért volna a seggembe. Bakai Jóska a megrendüléstől ezúttal magával szemben is önkritikus és őszinte volt. — Féltél, Péter, hogyne féltél volna, gumibot a kezében, géppisztoly a hátán, ha az arcodba üt, senkinem kel a védelmedre, ml is elszelelünk.

— Féltem. De nem tudtam, hogy félek, nem gondolkodtam, mintha mindenem elzsibbadt volna, nem tudtam, hogy mit teszek... — Egyszerre elöntötte a melegség, és lázasan csillogott a szeme, ahogy a csendőr széles hátára nézett, úgy érezte magát, mintha szakadék szélén állna, és a mélyébe mered.

— Iszunk rá, Petár — suttogta Albert —, erre inni kell. Hogyan mondtad Gamónak, hogy mit iszol? Azt mondtad: pálinkát. Pálinkát iszol. És felhajtottad az orra előtt,, uramisten, hát nem nagyszerű?!

— Meg hogy tizenhat éves ... és a csendőr elhitte, hogy tizenhat éves.

Péter egyre inkább úgy érezte, hogy a távolból, messziről nézi önmagát és a környezetét. A világ elmozdult körülötte, a tárgyak megelevenedtek, erősen szédült, s a gyomra felkavarodott. Nem tudta levenni a tekintetét a hosszú csendőr széles vállú.