Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, IV. rész)
ketlen kutak feneketlensége, Mara tüzesen ringó kancafara, s legfőképpen nem létezik Görcs Lajos kényszerű-szép elmúlása.... Csak az én tudatom szeszlángban fürdő lombikjában kötődnek és oldódnak, bontódnak le és szerveződnek újra, tobzódnak féktelen, sokszínű, életszagú fortyogással... S a fokozatosan szilárduló, kristályaira fakadó bizonyosság rögtön célomul ajánlkozott; még mindig tüzelő homlokkal ugyan, de már nyugodt, határozott léptekkel fordultam a hársfák és vadgesztenyék alá. 4 Mint valami sűrű köd, az egész vidékre bénító csönd telepedett. A sárga falu úgy sunyt egyre fokozódó terhe alatt, hogy az első pillanatban teljesen élettelennek, kihaltnak látszott; sápadt homlokukkal a házak bárgyún meredtek a néptelen utcára. A vágóhídig egyetlen lélekkel sem találkoztam. Mintha valami hatalmas szörny minden élőt kiszippantott volna a lapuló házak és fák közül. Az egész falu a vágóhíd előtti téren tolongott. Meghökkentett a látvány; egy pillanatig sem hittem volna, hogy annyi ember él a faluban. Nýomatékos, kihangsúlyozott volt az emberek minden mozdulata. Mintha egy láthatatlan rendező utasításait követték volna, (lassan, megfontoltan egymás mellé sorakoztak: egyszeriben szorosra fonott kerítésként állták utamat. Némi tanácstalanság után elindultam a tömött embergyűrű mentén, amely szabályos kört képezett a térré szélesedett utcán. A hallgatag, fekete ruhás asszonyok és a borostás arcú férfiak teste egymásba ért; sehol egy rés, sehol egy hiányzó láncszem. Az asszonyok és férfiak egy pillanatra sem tekintettek hátra. Az embergyűrű sehol sem nyílt meg számomra. Csodálkozva tapasztaltam, hogy bár magasabb vagyok legtöbbjüknél, mégsem látok át a fejük fölött. Jobb megoldás híján felkapaszkodtam a vágóhíd előtt a vaskarikás korlátra, amelyhez a levágásra szánt barmokat szokták kötni. A szoros fűzésű emberkoszorú nem zárt közre semmit. A tér teljesen üres volt, mindössze néhány lócitrommal tarkítottan virított az utca sárga pora. A fülledt melegben olajosan csillogott az emberek arca. Furcsa feszültség szikrázott a levegőben. Noha a hallgatag emberek alkotta áramkörön kívülre estem, a fölöttük pattogó feszültségből valami rám is á.ragadt. Idegesen feszengtem a tehénszagú korláton. Hirtelen felmorajlott a tömeg. Az eddig zárt embergyűrű a szemközti raktár előtt szétnyílt: a nagy sárga fal tövében a har- csabajszú rendőr és Aladár jelent meg. A vak szódás kezét elől bilincs fogta össze, a rendőr arcán a megdicsőülés fénye ragyogott. Határozott, fölényes mozdulattal noszogatta foglyát a tér közepére. Az embergyűrű ismét bezárult mögöttük. Feketén, hidegen zúgott a tömeg. Itt-ott csontos öklök emelkedtek a magasba. Az elfojtott, monoton zúgásból időnként éles, rikácsoló vagy öblös, recsegő kiáltás tört fel. A korlátról úgy láttam, hogy izmos testű kígyóként tekereg az embergyűrű, egyre szorosabb kört vonva a harcsabajszú rendőr és Aladár körül. A rendőr időnként felemelte a kezét, szinte prófétai mozdulattal, de a felháborodott, zúgó tömeget nem tudta elhallgattatni. A korlátról úgy láttam, hogy ezt nem is nagyon bánja. Kockás zsebkendőt húzott elő a zsebéből, s elégedetten törölgette verejtéktől fénylő arcát. Szabad kezével azonban egy pillanatra sem engedte el Aladár karját. A szódás egyenes testtartással, szenvtelen, kifejezéstelen arccal állt őrzője mellett. Lepergett róla a tömeg egyre fokozódó ellenszenve. Fedetlen, szőke fejét mereven a vágóhíd felé fordította, mintha csak engem nézett volna a korlát tetején. Furcsa, izgága fekete állatként hullámzott, tekerőzött a tömeg. Néhány asszony kövekért markolászctt a dús porban. Egy erőteljes alakú, vörös szakállú férfi hirtelen kivált a többiek közül, s néhány ugrással a legközelebbi vadgesztenyefa alatt termett. Hosszú kötelet csatolt le a derekáról, türelmetlen ujjakkal hurkot kötött a végére, s biztos mozdulattal áthajított a fa egyik kiálló ágán. — Húzzuk fel — ordította diadalmasan a tömeg felé. — Húzzuk, húzzuk! — visszhangzott a tömeg. — Éppen kötélre való, a becstelen! — Gazember! — Gyalázatos! — Kéjenc!
