Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - NOTESZ - Kmeczkó Mihály: Színházi kritikánkról — kritikusan
5 Korunk egyik jelentős Shakespeare-szakértője, a magyarországi Mészöly Dezső évtizedek óta érvel-ágál egy igazibb (elsősorban magyar nyelvű) Shakespeare-értelmezés ügyében... A magyar fordítók egy része ugyanis (nyilatkozataikból is kitűnik, de az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb) végérvényesen a könyvlapok közé szerette volna utasítani ezt az ízig-vérig színházi embert. Az ő fordításaikban (elsősorban Babitsot érheti e vád, de Kosztolányira és Szabó Lőrincre is vonatkozik) Shakespeare művei valóban könyvdrámák, mert azokat az irodalom felől közelítették meg. Babits még azt is kijelentette, hogy Shakespeare csak olvasásra való, színpadon el sem tudja őt képzelni. Az igazság az, hogy fordításaikban valóban nehéz színpadra „képzelni” a Shakes- peare-drámákat, mert az általuk magyarított szövegek olvasásra ugyan nagyon élvezetesek, de arra, hogy színpadon is elmondják őket, már kevésbé alkalmasak. „Egyszerű” szavalásra is nehézkesek ezek a szövegek, mert a blankvers törvény- szerűségei elég gyakran ütköznek a beszélt magyar nyelv törvényszerűségeivel. Az ötöd- vagy hatodfeles jambusi sorok olyan szószerkezeteket törnek ketté, amelyeket az élő nyelv nem enged meg. A blankvers és a magyaros szókapcsolatok, szószerkezetek fordítóink által létrehozott antagonizmusát képtelen feloldani a színpadi — az élő — beszéd. Sok gondot okoz az öncélú (a fordítótól származó) költői képektől dagályos nyelv, amely a játék folyamán (nem így az olvasáskor!) ugyancsak elveszti ragyogását, mert azt fékezi, amiért tulajdonképpen van: a színpadi játékot, a cselekmény gördülését, a közlés tisztaságát. Elsekélyesednek a játéklehetőségek, nem egyszer elsikkadnak vagy öncélúvá válnak a színpadi helyzetek, fordulatok, melyek a fordítás révén elsősorban szövegileg érzékelhetők, a játékra már kevesebb lehetőséget biztosítanak. Nem is beszélve a nyelv zenéjéről, amely olvasva — tehát a fülben — másként „hallatszik-hangzik-visszhangzik”, mint a színpadon, fennhangon elmondva. Nyilvánvaló azonban, hogy Shakespeare „játékot” írt, nem puszta „szöveget”...! Ez pedig lényeges különbség. (Félreérthetetlenül kitűnik az interpunkciók használatából: egyik sem puszta írásjel — valamennyi egy-egy „tömör” rendezői utasítás. Tehát már írás közben sem a szövegre gondolt a szerző, hanem a játékra...) Miért tartom fontosnak Shakespeare orvén beszélni a színházról (a játékról s nem pedig a szövegről)? Mert úgy látszik, művészeti életünkben erőteljesen zajlik a nemzedéki felfrissülés (pozitív eredményei máris jelentősek), amit nem kerülhetnek el sem a szerkesztőségek, sem a színház. Sőt, azt is mondhatnám, hogy a hazai magyar színházkritika valójában most van kialakulóban. Az események egybejátszása folytán szinte egyidőben indul — és kér szót — egy most formálódó, viszonylag jól képzett és tájékozott csoport színházon belül is, színházon kívül is. Rajtuk múlik, hogy erejüket mennyire tudják az alkotás (a közös mű) szolgálatába állítani. Végzetes tévedés lenne az alkotó energiát csak az egymás elleni meddő vitákra fecsérelni. A közös mű építése helyett egymás ellen hirdetni harcot. Ehhez persze nemcsak kritikusnak — elsősorban önkritikusnak kell lennünk! 6 Amikor annak idején színházi jegyzeteket kezdtem írni a MATESZ bemutatóiról, magam is elsősorban az irodalom felől közelítettem meg egy-egy produkciót, hiszen — helyzetünkből eredően — viszonylag alig volt megelőző (igazi) színházi élményem, a színházi tájékozottságomról már nem is beszélve. A színház elsősorban „megjelenített irodalom”-ként (mert az iskolában — a főiskolán Is! — ezt verték a fejembe) élt bennem, s nem mint sajátos és szuverén művészeti ág. Amikor aztán egyre közelebb kerültem a színjátszáshoz, mind feltűnőbbé vált a paradoxon: teljesen mást tanítanak az iskolákban a színházművészetről, mint ami annak lényege, mint amit elárul, elmond önmagáról, ha az ember (a közönség, s nem a néző!) „közelebbről” kezd „figyelni” rá... (Egyebek közt ezért is nagyon szükséges, hogy a MATESZ minél több produkcióját bemutassa Pozsonyban, Kassán és Nyitrán, ahol a legtöbb hazai magyar főiskolás tanul.) Mihelyt a színházban (a színpadról) kezdtem „ismergetni” a színművészetet, egyszeriben kénytelen voltam megváltoztatni a színházművészetről addig vallott nézeteimet. Azt is mondhatnám: szinte át kellett programoznom magamat.
