Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Kovács Magda: A halálos kimenetelű álom (novella)
zenéje. Ő meg, a férjem, csak állt ott mozdulatlanul, elernyedt kézzel, bambán és persze semmi bocsánatkérés, egy hang se, csak átlászó színpadias pózban leroskadt a lépcsőre, s mint egy rühös macska, vonagló háttal, négykézláb, visszamászott az emeletre. Engem persze nem hatnak meg az ócska trükkjei. Nem rohantam utána vizesborogatással, jégkockákkal, korhelylevesekkel, forró feketével, s főleg nem simogató kis kezekkel. Az rég volt. Elmúlt örökre, visz- szavonhatatlanul. Az első pofonokkal, rúgásokkal. S itt, mintha csak gyakorló siratóasszony lenne, ráborult a vizesborogatások, jégkockák, korhelylevesek, forró feketék és simogató kis kezek tetemére, hogy illendően elgyászolja őket. Szállt, szállt a higanyszínű éterben a szőke asszony könnyes hangja, mígnem elért rendeltetési helyére, a végtelen űrben abba a gyűjtőmedencébe, ahol egybeterelődnek minden földi asszonyok sirámai. Itt aztán a szárnyas angyalkák bonyolult szűrési folyamatokkal előállítják belőlük az égi zenét. Ha asszony sír tehát a Földön, csupán rávetett égi adóját rója le — a jóügy érdekében. A fáraókkal furcsamód névrokonságba bonyolódott szőke asszony lerótta égi adóját, még rá is toldott néhány önkéntes akkordot, majd folytatta a Lajos nevű férj ellene irányuló aljasságainak felsorolását, aki miután szántszándékkal összetörte a szomorú sorsú apa egyetlen emlékét, rühös macskaként, vonagló háttal, négykézláb, visszamászott az emeletre. — A felismerés a sző szoros értelmében megbénított. Úgy álltam ott, mint Lótné, kezemben a locsolóval. Lajos cigarettázni akart! A hallban! Holott én tíz éve, amióta csak elkészült az a ház és berendeztük, ismételgetem előtte: Lajos, a cigarettafüst árt a falaknak, Lajos, a cigarettafüst árt nekem, árt a különösen érzékeny délszaki növényeknek, árt a levegőnek. Lajos, kérdezgettem tőle, hallottad, hogy kifogyófélben van a légkör oxigéntartaléka? És minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy leszoktassam átkos szenvedélyéről. Én balga, hogy is hihettem neki, egyetlen percig is! Mert hittem, hittem, hogy jobb belátásra tért, legalábbis soha semmi nyomát nem fedeztem fel aljasságának. Egészen tegnapig, amikor a véletlen folytán összetalálkoztunk s egymásra meredtünk, én locsoló kannával a kezemben, ő hamutartóval a kezében. Ebből rögtön láttam, hogy Lajos, ahányszor csak azt hiszi, hogy nem vagyok otthon, lelopódzik a haliba, beül a délszaki növények közé rejtett fotelba, és rágyújt. Az ember meg csodálkozik, miért nem fejlődik már hónapok óta az a szegény Carlos nevű filodendron. Hát hogyan fejlődjék az a szegény növény, amikor egy bestiális gyilkos egyenesen a léggyökereibe fújja bele a büdös cigarettafüstöt! Azóta persze nem mutatkozott. Csak néma duzzogása árad a szobájából. Mindig így szokta, még ő van megsértődve, s elvárja, hogy bemenjek hozzá gyöngéd megbocsájtással, mint egy rossz kisfiú mindent elnéző anyja. Hát nem! Hogy még jobban a fejemre nőjön! Mert miből állna neki odajönni hozzám, bocsánatot kérni, magyarázkodni, mint ahogy azt más rendes férjek szokták ilyen esetekben. De nem! Ö duzzog, és hallgat a szobájában. Nem jött ki vacsorázni, nem jött ki reggelizni, nem jött ki ma délben ebédelni. Csak vár, már szinte kitapintható a várakozása. Azért is szedtelek össze benneteket, hogy kifurikázzunk ide egy kicsit. Ide a csendbe, a békességbe, hogy megnyugtassam az agyonnyúzott idegeimet. Ö, mondhatom nektek, csupa szenvedés az életem! Csupa fájdalom, csupa seb! És miért? Kérdem én, miért? Csak mert megesett rajta a szívem, és hozzámentem. Mert elhittem neki, hogy boldoggá tesz. Pedig engem könnyű lett volna boldoggá tennie. Egy kis gyöngédség, egy kis figyelem. De nem! Lajos az egészet azzal kezdte, hogy lecsukatta magát. Mert Lajosnak elvei voltak, politikai meggyőződése. Ö persze szépen megvolt ott a börtönben, de én itt kint csak kallódtam az éhhalál és öngyilkosság
