Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Kovács Magda: A halálos kimenetelű álom (novella)
hulla. Akkor miért nevezte férjét önmaga bestiális gyilkosának? Ha most valaki azzal gyanúsít, hogy én tudom, alaposan téved. Pillanatnyilag sejtelmem sincs róla. De ki fogom várni. Ezért ülök most itt egy virágcserépben, fonnyadozó kaktusznak álcázva magamat, ennek a pompás nyárilaknak pompás teraszán, ahonnét pompás kilátás nyílik egy kis erdőségre, lejjebb elszórt tölgyekkel és gémeskúttal ékített legelővel. Közvetlenül a szőke asszony háta mögött íonnyadozok. Így jól hallom zümm-zümm monológját — mintha egy jóllakott bogarat szinkronizálna — és jól látom a hajában viliódzó nyári fényeket. Jól látom még továbbá a hallgatóságát jelentő négy, különböző hajszínű és testsúlyú barátnőt is. Objektív szemmel nézve úgy tűnnek, mintha egy titkos társaság tagjai lennének. Az öregedés és elhízás küszöbén álló — különben teljesen egyenjogúsított — nők klubjának a tagjai. A szőke asszony, akinek archaikus hangzású neve és szomorú sorsú apja volt, heves kitörése után egy pillanatra elhallgatott, azt fontolgatván, hogy nem lenne-e most helyénlevő zokogásba átcsapni, s miután úgy találta, hogy nem, folyattta Lajos nevű férje gyilkossígi sorozatainak szaggatott felsorolását. — Tegnap is. A hamutartót. A kritsály hamutartót. — Ah — szisszent fel az egyik különösen érzékeny szívű barátnő és aggódva kutatott a bal halántékon, a szőke haj alatt tátongó seb után. — Nem, drágám — olvasott a megjegyezhetetlen nevű a barátnő aggódó tekintetéből —, a seb itt van. Itt a szívemben, a lelkemben van a seb. Az a kristály hamutartó egyetlen emlék volt apámtól. És ő erre egyszerűen összetörte. Csak jött lefelé a lépcsőn. Jött?! — kacagott fel a jóllakott zümm-zümm- bogár szikronhangja. — V^nszorgott! Rádőlve a korlátra, és sírga volt és kék volt és zöld volt. Naná, hogy nem volt sárga, kék és zöld, amikor reggel jött haza annak az istenverte horgászszövetségnek a bankettjéről! Nem mintha piszkos lenne a fantáziám, de el tudom képzelni, mit műveltek azok ott egész éjjel a szigeten, lampionvilágítás mellett, sejtelmes bokrok és hegyes tetejű sátrak között. Volt hozzájuk szerencsém egyszer, tizenöt évvel ezelőtt. Akkor megfogadtam, hogy soha, soha többé. Tudjátok mit akart a férjem? Hogy átússzam vele éjfélkor a folyót. Holdfénynél. Persze én világosan kiolvastam a tekintetéből, hogy meg akar gyilkolni, és segítségért kiabáltam. És most ő az elnökük, egy gyilkos! Nem! Én nem vagyok féltékeny, engem nem zavarnak azok a kis pillék, akiket odacsal a fény meg a pezsgő. Felőlem lubickolhatnak a kis bikinijeikben meg anélkül. Soha, egy percig sem voltam féltékeny a férjemre. Ha valaki, akkor én nem gyilkoltam a férjemet a barátnőim miatt, a kolleganők miatt. Mellettem szabad, mint a madár. — Szóval — kanyarodott vissza a témában a csélcsap fáraó-leányka kései névrokona —, jött lefelé a korláton csúszva. Én véletlenül épp a hallban tartózkodtam a délutáni, fehér habselyem, kimonó-ujjas, kifogástalanul szabott pongyolámban, s egy locsoló kannából a virágaimat öntözgettem. Már rég túl voltam az ebéden, amit szokás szerint egyedül költöttem el. De ez az egyszemélyes étkezés nálunk már nem kelt különösebb feltűnést. Évek óta úgy lézengünk abban az irdatlan házban, mint a kísértetek, s ha olykor mégis összeakadunk a véletlen folytán, a férjem máris reszketni kezd. Mintha valóban kísértetet látna. Most is, kezében a hamutartóval, amint csak megpillantott engem, kezemben a locsolóval, elfogta a reszketés. Főleg a keze reszketett, de az, amelyikben a hamutartót fogta, sokkal erősebben. Mintha szánt- szándékkal reszkettette volna erősebben azt a kezét. Mikor ideértem a felismerésben, rémeset sikoltottam. De már késő volt, a hamutartó lezuhant, és szerteszét röppenő kristályai úgy zengtek a mozaikkockákon, mint égi hárfák