Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)
totta völgybe. Egész úton attól félt, hogy a frissen ácsolt hidat elvitte az áradás, mint máskor, de az, szerencsére, állta még a sarat; alatta tajtékosan, haragosan zúgott le a sárga víz. Mara inaszakadtából rohant velem haza, s ahogy mondta később, karja majd leszakadt, szeme előtt piros-kék karikák ugráltak, de csak egy-egy percnyi pihenőt engedélyezett magának, amikor már végképp kimerült. Öregem, messze lemaradva, egyenesen a tanács irodájába sietett, hogy orvosért telefonáltasson. A lázálmos, szörnyű éjszaka folyamán ugyan nem jött orvos, de másnap reggel szirénázó mentőautó fordult be az utca vadgesztenyefái alá. — Szegény papa, miért kellett innen elmennie! — szakadt ki anyámból ismét, s az eredménytelen töprengést lezárandó, magára borította az éjjelilámpa sárga fényét. Szarukeretes szemüveget illesztett az orrára, s szétnyitotta térdén a kopott fedelű könyvet. — Megírhattad volna neki, hogy holnap már iskolába mész, hogy már teljesen meggyógyultál — kapta fel váratlanul a fejét. — Miért nem írtátok meg neki ti?! — ellenkeztem. — El sem hinnéd, mennyire szeret téged. Mindig mondogatta: Hej, Bözsi, ha nekem ilyen fiam lehetne, mint ez a Tomi! Előtted talán nem mutatta, de nekem mindig mondta, hogy így a Tomi, úgy a Tomi, hogy mindent rád hagy, ha majd... Tudod, mennyit adott a főorvosnak? Ötezer forintot! Amikor megtudta, hogy agyhártyagyulladásod van... Csak hogy meggyógyítsanak. Bizony, ilyen ember az öregapád! De ez még semmi, az erdőgazdaság traktorával egy hordó bort is elvitetett a főorvos villájába. Mara elárulta, amikor érted mentünk. Mondom: el sem tudod képzelni, hogy szeret ő téged. Csak szerencsétlen, mert ott kell élnie. Látod, ilyen ez a tetves élet, idegen világban kell maghalniok. Szerény, megboldogult mama is... Amikor elvitték őket, Patassy Miksa egy álló hétig részeg volt, és azt dalolta a faluban, sírva, mondom, egy álló hétig, hogy „... mégis üres minden, hiányzik valaki ebből az utcából”. Pedig a papa csak a keresztapja volt. Igaz, ő tanította gazdálkodni, mert hamar megárvult, tinókat szerzett neki, s elsőnek figyelmeztette mindig, mikor mit kell csinálni a határban ... Amikor először mentünk utánuk Baranyába, ő köttette neked azt a szép gyapjúpulóvert. Azt hiszed, nekem lett volna rá pénzem, meg az én kardigánjaimra? Apádat meg ellátta itallal, borral, s amikor építkeztünk, tizenötezer forintot varrtam a kabátom bélésébe, s még a nadrágomba is tettem egy csomó pénzt. Bizony, fiam. Forintot adott, mert itt bármennyit megvett a Csiba úr. Abból fizettük ki az átkötő- gerendákat, meg a cementet is... Apád akkor még olyan rosszul keresett, hogy abból bizony nem sokra futotta volna. Hidd el, fiam, mindent érted csinált, mert mindig azt mondogatta, hogy Bözsi, ha ... — Akkor miért ijesztgetett?! — vágtam közbe élesen. Meglepődve rántotta rám álmos tekintetét; zavarában öntudatlan mozdulattal nyúlt párnám felé, és elsimított rajta egy ráncot. — Ki? — Hát ő! — Papa? — Persze ... — Ijesztgetett? Ugyan már, hát hogyan ijesztgetett volna! — Azzal, hogy felakasztja magát... Akárhová mentünk, akármit csináltunk, mindig ott volt a keze ügyében valamilyen kötél... S mindig úgy tett, hogy föltétlenül észre- vegyem. örült annak, ha féltem ... — Hogy mondhatsz ilyet az öregapádra?! — Hát nem te mesélted mindig, hogy előbb Elek, aztán Győző majd Szidónia néni is... — Azt csak meséltem ... — Talán igaz se volt? — Igaz volt... minden igaz volt... de tudhatnád, fiam, a valóság, amikor megtörténik, mindig más, mint később, amikor beszélnek róla — mondta vontatottan, és feltá- pászkodott a zsámolyról. Olvasatlanul csukta össze a könyvet, s az ajtóból még visszaszólt: — Aludj, fiam ... Éjfél után az első, a második, majd a harmadik kongatást is hallottam az állami gazdaság udvara felől.
