Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)

Marától azt Is megtudtam, hogy miután hazavitt és lefektetett, még jobban felszökött a lázam. Lázálmomban azt kiabáltam, hogy akassza fel már magát végre, ha egyszer ez a sorsa, ha mindenki ezt várja tőle; miért halogatja évről évre, miért bújőcskázik, miért kacérkodik a fekete végzettel, mint valami parázna élvezet lehetőségével? Hát illik ez egy vezérhez, a Görcsök vajdájához? Talán csak nem gyáva?! Mindez persze percenként váltakozott a féltéssel: könyörögtem, rimánkodtam, hogy valaki menjen utána, mert én nem bírok mozdulni, hát nem látják, most fordul be a présházba, utána, gyorsan, vegye el tőle valaki azt az átkozott kötelet, mert mindjárt fölhurkolja a mestergerendára ...

öregem egész éjjel megrendülten, hangtalanul állt az ágyamnál, és Mara, ahogy mondta, nemcsak szólni nem merészelt hozzá, de rápillantani sem mert. Mindketten megkönnyebbültek, amikor reggel — igaz, orvos nélkül — befutott a pécsi Mária- kórház mentőautója.

Nem tudtam alvásra hunyni a szememet. Lábadozásom három hónapja alatt, mióta hazahoztak, gyorsan növő faként lombosodott el bennem a bűntudat. Talán éppen a türelmetlen utód bűntudata, aki létezésében sértette meg öccsét, ahelyett, hogy emberileg megtagadta volna — saját erősebb, nagyobb távlatokkal bíztató létével. Oktalan, támadó ingerültséggel tudtam csak reagálni anyám szavaira az utóbbi napokban, amikor egyre gyakrabban hozakodott elő öregapámmal. Mintha ott fönt, a viharra váró hegyoldalon tekintetünk találkozásának pillanatában elektromos kisülés-formán vesztettem volna el minden esélyemet vele szemben, s ráadásul úgy, hogy semmi reményem egy újabb feltöltődésre. Eredménytelen töprengéseim során mindig magamat hibáztattam.

(béküljünk ki, papi, ajánlanám föl gondolkodás nélkül, ha itt lenne, ha erre még egyszer alkalmam nyílna; miért, fiam, talán vétettünk egymás ellen, kérdezné csodálkozva Öregem; igazán nem volt szép, papi, hogy a halálodat..mondanám bűnbánó szemlesütéssel; áááá, szép, szép, ezt ne add fel magadban sose, fiam, ezt a belső kér- lelhetetlenséget, vágna a szavamba hevesen, mert lásd, én is csak erre támaszkodom, fontolgatná a szavakat lecsillapodva, se jogom, se szándékom kibékülni veled, merő ellentétemmel a harcban, amely mindig a kihívók javára dől el, magyarázgatná groteszk, prófétai pózban, mert jegyezd meg, fiam, nem valamirevaló fegyver az —> múló földi erény, ha valaki ideig-óráig féken tudja tartani sorsát, végzetét, mondaná Öregem olyan nyomatékkai, mint aki nem kíván szólni többet,

mint ahogy a kígyó is megmarja magát, ha eltörik a gerincét].

Reggel anyám azzal ugrasztott ki az ágyból, hogy leesett az első hó.

2

A buszból kiszállva ténferegni kezdtem az állomás előtt a parkban. A belső sétányokon még szűzen, érintetlenül virított az éjjel leesett arasznyi hó. Mintha ösztökélt volna makulátlanságuk, sorban bejártam ezeket az utakat. Elégedetten pillantottam vissza egy-egy líceumbokrokkal és egyéb cserjével szegélyezett sétány végéről: lábnyomaim magabiztosan sorjáztak az érintetlen havon. Igen, minden bejárt úton nyomot kell hagynunk magunk után, nem számíthat irgalomra, aki nyomot sem hagy maga után, úgy távozik. A park fáira, bokraira szakadozottan, 4 padokra szabályos alakzatokban borult a friss hóréteg.

Már nyolc óra körül járt az idő, amikor elindultam az iskola felé. A középületek, üzletek és hivatalok előtt általában sóval, a lakóházak előtt hamuval, salakkal szórták fel a csúszós gyalogjárót. Sok helyütt persze semmivel. Egyszer egy nénike elesett a gyógyszertár előtt, gyorsan felsegítették, kezébe nyomták törött szemüvegét, de a rózsaszín ínyű protéziséhez senki sem mert nyúlni. Egy fűtőben meg lett volna az akarat, de mutatta, hogy kormos a keze. Egyébként muris volt, ahogy esés közben a néniké szájától kipöckölődött a fogsor, de az már egyáltalán nem, amikor térdre ereszkedve kereste a havon.

Az órámra pillantottam. Már becsöngettek. A járásbíróság előtti bonyolult útkereszteződésen feltorlódtak az óvatosan hajtó autók. A fiatal forgalmi rendőr pörgött, mint a szélkakas.

Az iskola bejáratánál szorongásféle kerített a hatalmába, de gyorsan legyőztem. Az ajtó környékén hógolyók nyoma virított. Bent a folyosók már elnéptelenedtek, az ősz-