Irodalmi Szemle, 1977
1977/10 - FIGYELŐ - Géczi Lajos: Kései tisztelgés (Tolvaj Bertalan: Az irodalom vonzásában)
Kései tisztelgés (Gondolatok Tolva] Bertalan Az irodalom vonzásában című könyvének olvasásakor] A magyar és a világirodaimat egyaránt nagyon tisztelő embernek vékony kötetét adta ki nemrég a Madách Könyvkiadó. Első könyvnek készült, s most már végérvényesen egyetlen lett belőle. Hirtelen halála megakadályozta szerzőjét a második és a továbbiak megírásában. Pedig mennyire szerette volna ezt a könyv írója! Mennyi terv érlelődött benne megírandó művekre, amelyek immár soha el nem készülnek. Tolvaj Bertalannak Az irodalom vonzásában címen most megjelent könyvének ürügyén e rendhagyó írói pálya három évtizedéről, tragikus befejezetlenségéről írnék. Rendhagyót írtam, pedig csak a megélt társadalmi történések voltak rendkívüliek, amelyekben a szlovákiai magyar értelmiség mostani derékhadának élete kiteljesedett. Mert mit is tett ez a nemzedék az elmúlt három évtizedben? A kapkodva megszerzett képesítésekkel szinte egyidőben szerepet — s nem is akármilyet — vállalt az új társadalmi rend építésében; egy hitében, öntudatában erősen megingott, meggyengült nemzetiségi csoportot kellett segítenie, hogy e népcsoport újra bekapcsolódhassák az ország vérkeringésébe. A végzett munka puszta fölsorolása is hosszadalmas volna: CSEMADOK-alapítás, magyar iskolák szervezése, földművesszövetkezetek alakítása, párt-, ifjúsági és egyéb tömegszervezetek politikai, szervező munkájának végzése, és békegyűlések, író-olvasó találkozók szervezése, újság-előfizetők toborzása stb. Elfáradna a toll, ha a fakuló emlékezet mögött mindaz leltárba vétetnék, amit a Nagykapostól Nagymegyerig húzódó városokban és falvakban végeztek kezdettől fogva a jobb sorsot is megérdemlő, olykor-olykor írogató, magukban egy-két mű tervét dédelgető magyar értelmiségiek. Legtöbbjük mégsem írta meg a MÜVET; legföljebb csak néhány szerény cikkecskét valamelyik lapunkba. A MŰ terve szétforgácsolódott, elvitték a gyűlések, a találkozók, a napi loholások és a folyamatos „ezt még muszáj ”-ok. S közben egyre gyanúsabban zakatolt a szív, a tervezett munka megírása egyik évtől a másikra halasztódott, koncepciója csupán kimerítő vitákban, beszélgetésekben villant fel újból és újból: ami benne érdemes és amit kellemes írni önmagunkról — ha másért nem, védekezésül és igazolásul. De könyvek sora helyett őrizünk egyebet Tolvaj Bertalanról, az emberről: töretlen, megalkuvás nélküli magatartását a szlovákiai magyar vox humana igazságának keresésében, a magát a mellőzéseken is túltevő ember mindig reménykedő és másokat is bíztatni tudó újrakezdéseiben. Egész életében makacs kitartással munkálkodót az egy hazában élő népek, főleg magyarok és szlovákok közeledésén. Nem véletlen tehát, hogy könyvében jelentős helyet kapnak azok az írások, amelyek a kulturális kapcsolatok alakulását vizsgálják, a népek egymásra találásának útját egyengetik. Az irodalom vonzásában 187 oldalából majdnem hetvenet, tehát szinte egyharmadát szenteli a fordítás-irodalom két szlovák kiválóságának, Emil Boleslav Lukáčnak és Vojtech Kcndrótnak. A két írói-fordító portré nem azonos hangvételű. Lukáčról végig lelkesedve, a legmélyebb tisztelet hangján Ír; elemezve írói fejlődésének legfontosabb szakaszait. Idéze
