Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - KRITIKA - Duba Gyula : Tisztán látni a célt (Gáli Ernő: Tegnapi és mai önismeret című könyvéről)

Gáli Sütő András napló-regényének minősítése kapcsán írta le a fogalmat: „eszményeink képviseletében”, melyet máshol is használ, és joggal önmagára is vonatkoztathat. A meghatározás a szocialista gondolkodásmód és tudományos valóságszemlélet aktivitására utal, s Gáli Ernő is ennek a fogalomnak az igézetében járja be — szó szerint! — a világot, hogy a korszerű közösségi önismeret erdélyi kérdéseit széleskörű nemzetközi tájékozódás tükrében vizsgálhassa. Szó szerint, írtuk le felkiáltójellel, gondolatjelek között, mert fontosnak tartjuk, hogy még egyszer és fokozottan utaljunk az elemzett könyvben megnyilvánuló, kutató elme „regionalizmusának” világméreteire és ítélkező nagyvonalúságának céltudatos és szűkebb közösségpontúságára. Fábry Zoltán is hasopló életérzést és egyetemes méretű kapcsolódáskeresést fejezett ki klasszikus megfogalmazásában: Hazánk Európa. Írásunkban említettük már Adynak a magyar kisebbségi kultúrák kezdeti korszakára tett hatásával kapcsolatban a „kicsinységnek” és a megérzett „távlatnak” egyidejű jelenlétét és aktív egységét, ehhez bízvást hozzátehetjük Méliusz József gondolatát, melyet szerzőnk a „nemzetiségi realizmus” összefüggéseiben idéz: „Fasizmussal, reakcióval szövetkezni mindig is kisebbségi öngyilkosság volt.” A tételt a huszadik századi történelem is igazolta, s számunkra most szükségszerűen adódik a kényszer, hogy megfogalmazzunk — a saját tapasztalatainkra is támaszkodva — egy első pillantásra talán szokatlannak — túlhajtottnak? szerénytelennek? — tűnő tételt, mely azonban gyakorlatilag erdendően és mélyen igaz: korunkban a regionális nyelvi kisebbségek-nemzetiségek történelmi sorsuk és létérdekeik által mintegy progresszióra, humánus forradalmiságra és haladó jövőigenlésre vannak „ítélve”. A modernkori történelem és világfejlődés törvényszerűségei úgy alakultak, hogy a nemzetiségi aktivitás és jogérzék nem szolgálhat regresszív társadalmi mozgást Vagy antihumánus cselekvést, mert ez leghamarább rá üt vissza, ezért mintegy a korszerű humánum elkötelezettje kell, hogy legyen. S éppen életérdekeitől ösztönözve kutatja törvényszerűen az emberi létforma és erkölcs pozitív, megtartó lehetőségeit. De még az is törvényszerűség, hogy figyelme nem lankadhat közben és emberségvágya nem csillapulhat, mert ez életerői apadását jelezné. Célja csak egy lehet: egyenjogúan, értelmesen és értékesen jelen lenni a világban.

Gáli Ernőt is ilyen akarások kísérik „szellemi felderítésein”: 1970 szeptemberében a várnai VII. Nemzetközi Szociológiai Kongresszuson, a Német Szövetségi Köztársaság több szociológiai intézetében és tanszékén (Bonn, Göttingen, Frankfurt, München), Párizsban, az Egyesült Államokban, és ezért szerepelnek írásaiban szovjet és amerikai, francia és lengyel, magyar és román, angol és német tudósok, kutatók és gondolkodók nevei, akiktől tanult vagy akikkel vitázik, s akiknek szellemi eredményeit megismerte, értékeli és összegezi, hogy felismeréseiket a saját problémáira vonatkoztatva minél hívebben szolgálhassa nemzetiségét, s egyben a nagy világeszmék hasznos szószólója lehessen. A tájékozódása méreteit átfogó láthatár impozáns, Gáli egyetemes értékű következtetései fontosak. Kérdéskörét minden előfordulási formájában követni igyekszik. Odafigyel a nyugati ún. „betiltott nemzetek” mozgalmaira (ír-kérdés, vallon és flamand ellentét Belgiumban, baszkok, katalánok Spanyolországban, a fríz nyelv kérdése Hollandiában, a walesi nyelv Angliában, occitán, breton, katalán és korzikai törekvések Franciaországban), követi a nyugati vendégmunkások „nemzeti elidegenedését” és Pierre Fougeyvollas-t idézi ezzel a kérdéssel kapcsolatban: „Az elidegenedés abban rejlik, hogy idegenekké válunk önmagunk számára s nem vagyunk többé történelmi örökségünk birtokosai.” A jelenség kapcsán megállapítja, hogy „a kultúrák jogának tudatosítása” ma világtendencia és „a nyelvek a maguk egymást kiegészítő kultúrateremtő mivoltukban valamennyien — egyetemes értékűek.”

a nemzetiségi kérdés című tanulmánya (vö. Balogh Edgár korai publicisztikájával). Más kezdeményezések mellett — a Hitel című folyóirat szociológusainak munkája, Asztalos Miklós és Sulyok István törekvései — a legsúlyosabb, következetesen vállalt örökség Gaál Gábor Korunk)a. A folyóirat romániai méretekben „megvalósította a román és magyar kutatók és szociografizáló Írók együttműködését”, nemzetközi összefüggésekben pedig haladó szerkesztői koncepcióval egyesítette a magyar nyelvterület marxista és népi szemléletű írástudóinak és kutatóinak a törekvéseit.