Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - ÉLŐ MÚLT - Géczi Lajos: Töprengések Erdélyi János levelezésének olvasásakor

hozakodik többé költői próbálkozásaival. A jókívánságok után közli, hogy megpályázta a sátoraljaújhelyi papi állást, bár nem érez különösebb elhivatást e pálya iránt: „Vágyásom nem legyőzhetetlen a papságra”. Nyilván zilált anyagi ügyeinek rendezését remélte az állástól, amelyet végül mégsem kapott meg. Költői próbálkozása utolsó két levelében sem kerül szóba. E leveleket már Patakról küldi, s tartalmukból meggyőződhetünk, hogy a baráti kapcsolat egyelőre fönnmaradt kettőjük közt. A Pesten lakó Erdélyi kérésére Mecsey intézte barátja kaposi ügyeit: „... azon lélekpandur, a kaposi pap, Szentpá-1 napkor nem jött be, s tőle édes anyádról semmi meg nem értheték, miben megbizál.”

A levelekhez mellékelt remek jegyzetekből (T. Erdélyi Ilona gondos, avatott munkája) tudjuk, hogy ez a barátság Mecsey rendezetlen anyagi viszonyai miatt megszűnt, 1850 után hírünk sincs róla. Am kettőjük pár évtizedig tartó viszonya regényvázlatnak kínálkozó: két azonos korú és sorsú jobbágyfiú indul el az érvényesülés felé. Az egyik húszéves korára országos hírű költő, majd kritikus, harmincéves korában egy egész országra kiterjedő vállalkozás, a magyar népdalok és mondák gyűjtésének legfőbb irányítója, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja, rangos folyóiratok szerkesztője, eűéri mindazt, amit egykoron a 16 éves ifjú az Aurorát és Hebét olvasgatván álmodni sem mert. A másik ezalatt a Felvidék városkái közt hányódik, éberen figyeli barátja gyors előmenetelét, jómaga is ízlelgeti a kor pezsgő eszmeáramlatát, bele-bele- szól a befutottak vitáiba, verselni is próbál, közben állás után lohol, zavaros pénzügyekbe bonyolódik, majd végleg alámerül a feledésbe.

A kissé hosszúra sikeredett Mecsey-epizöd talán arra volt, jó, hogy világossá váljon előttünk: vizsgálva az Ung-vidék múltját, számolnunk kell a fölemelkedni akarók, ám mégis feledésre kárhozottak nagyszámú csapatával. Kanyarodjunk azonban vissza Erdélyi levelezésének egyéb területeire is, hiszen a csaknem fél évszázadot átölelő anyag nagy bőséggel szolgáltat adatokat történelmünk egyik legizgalmasabb korszakáról a 19. század második és harmadik negyedéről. Apró-cseprő dolgoktól országos horderejű problémákig az emberi élet és az elmúlt század magyar társadalmának gazdag panorámája tárul az olvasó elé. Tudomást szerzünk e levelezésből krajcáros dolgokról, de találunk köztük irodalmi unikumnak számító szövegeket, mint pl. Vahot Imrének 1845. február 19-én írt levelében: „Petőfi megunván nálam a segédeskedést, mit igen hanyagul vitt, most Dobrossy jön hozzám...” — alább pedig: „Most adtam ki egy verses népmesét Petőfitől »János vitéz« cím alatt, melly gyöngye a magyar irodalomnak”. Az országos jelentőségű levelekből találomra idézünk még pár sort Erdélyinek 1858. május 31-én Toldy Ferenchez írt leveléből: „Hogy a Kisfaludy-Társaság új életre jövend: örülök. Most még több szükség lesz rá, mint ezelőtt tíz esztendővel, s talán éppen azért több, mert azóta nem munkálkodott.”

Mellőzzük azonban e helyen a nagy emberek levélváltásait; a gyűjtemény kézbevételekor úgyis ezeknél üti föl az ember a könyvet. Nagyon természetes az érdeklődés Arany János, Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Toldy Ferenc, Greguss Ágost stb. levelei iránt. A környékünkön élőket pedig nyilván érdekli a deregnyői földbirtokos, reform- politikus, híres közgazdász, Lónyai Gábor levele. Szolgáltatnak figyelemre méltó — de hadd kockáztassam meg a kifejezést, olykor izgalmas — adatokat, ismeretlen vagy kevésbé ismert levélírók is.

Petőfi és Ady tolla is vállalhatná a következő levélrészletet, amelyet Dobrossy István 1837 december 20-án kelt leveléből idézek:

„Most itt élődöm Miskolczon a Vármegye háznál, lánczcsörgés mellettem és körülem, ablakom alatt a deres, s a megvert rabok jajgatása ...” — odébb: „A tiszt viselők lelketlenek, elfogúltak, az egész rendetlenség.” Am ennél is plasztikusabb és komorabb a lejjebb festett kép: „a város csendes, néma, szótalan, a korcsmák mint hajdan nem zajosak, nem recseg bennök a brugó, a nép pálinkát iszik; ez a pénztelenség legbizonyosabb tanúja; falukon a portioba a szegénység ablakát, ajtaját szedik el, ez sem mutat gazdagságra, mindenütt és minden fele pénztelenségről panaszkodnak.”

A kép hiteles, hiszen hatalmon belülitől való. A levélíró azonban jó szemű megfigyelő és a vármegyeháznál távolabbra tekintő fiatalember, s így nem tagadhatja meg önmagát. A nemzeti elnyomás mellett észre kellett vennie a szociális bajokat is, amelyek ugyancsak nyomorítják a nemzetet.

Rávilágítanak olyankor a levelek történelmi fejlődésünk más aspektusaira is, az előzőeknél nem kevésbé lényegesekre. Az oktatás kisebbségi viszonyok közepette vég