Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - ÉLŐ MÚLT - Géczi Lajos: Töprengések Erdélyi János levelezésének olvasásakor

bemenő fejlődését ismerők enyhe borzongással olvashatják azokat a beszámolókat, amelyek a Világos utáni bajok közül a magyar oktatás helyzetét ecsetelik. Bényei Gábornak Erdélyihez küldött levele kapcsán a jegyzetekből tudomást szerzünk a magyar közép- és főiskolák tanítási nyelvének németesítéséről. Ez a folyamat azonban mégsem ment olyan simán, ahogy azt Bécsben kitervelték. Egyházi és iskolaügyi emberek mondanak nemet az egyre követelőzőbb némeitesítési szándéknak. Különösen éles a vita Tomasek Pál, a kassai kerület iskolafelügyelője és Hegedűs László valamint Erdélyi János között. E vitában Hegedűs azt állította, „hogy a németnek, de általában valamely élő nyelvnek az ország nyelve mellett tanítási nyelvként való használata megöli a magyar művelődést...” (E. J. levelezése — Jegyzetek). Érdekes odafigyelni, hogy e vitában Tomasek legfontosabb érvként a nagykőrösi és debreceni főiskolákra hivatkozott, amelyeken „már nincsenek akadékoskodások, mert alávetették magukat a kormány akaratának.” (E. J. Lev. — Jegyz.) S hadd Írjam még ide Hegedűs egyik további aggó dalmát: „igen félő, hogy a német nyelvnek iskolai nyelvül lehető elfogadásában több rejlik mint csak tudományossági cél, mit egyelőre csak gondolni is remegünk, s nem mi vagyunk oka, ha tán gyanakodunk.” (E. J. Lev. — Jegyz.).

Egyoldalúság volna, ha legalább néhány mondat erejéig nem szólhatnék az Erdélyi levelezés kitekintő, az országhatárokon túlra mutató jellegéről is. Mert e nagy gondolkodó kap külföldről, és küld külföldre is leveleket. Találomra választottam ki ezek közül egykori tanítványának, Király Pálnak Heidelbergből, 1866-ban küldött két levelét. Király az első levelet mindjárt megérkezésekor, március 7-én írta, a másikat néhány hónappal később, július 3-án. Az elsőben így lelkendezik: „Annyival inkább boldognak érzem magamat, hogy véletlenül szinte oly egyetembe jövök, hol nem könyvet, hanem tudományt tanítanak.” A második levélben raár lelohadt a lelkesedése: „Az egyoldalúság bélyegét (...) majd minden szak képviselőire rá lehet sütni, úgy hogy most már egyáltalában nem tartom e tudósokat oly kanonizálásra méltónak, mint midőn először szót válték velők.” Az első levélben különösen hálás Király a nemzete iránt megnyilvánuló rokonszenvért: „Meglehet, hogy a látszat által megcsalatom; de mégis szeretném, ha a mi osztrákjaink oly indulattal viseltetnének nemzetünk iránt, mint a badeni németek, kik nagyon természetes természetjogi kifolyásnak tartják, hogy oly határozottan s szívósan ragaszkodunk ősi alkotmányunkhoz.” Négy hónap azonban ezirányú hálájából is kigyógyította: „Legfeltűnőbb előttem mégis a történelem és népismében való gazdálkodásuk; (...) melyeken az idegen népek csak úgy és akkor szerepelhetnek, a mint és a mikor az ő magas tetszésük megengedi.” Lejjebb azonban ír gorombább dolgokat is: „Népismei tekintetben is oly sokat tudnak rólunk, hogy szinte öröm hallgatni, midőn kérdik: magyarul beszélünk-e már, s van-e irodalmunk; aztán: Szeretünk-e még föllázadni; vannak-e városaink, iskoláink, tudósaink?”

Ne feledjük: a kérdezett tanult ember, teológus. És a kérdezők valószínűleg szintén azok; esetleg tanárok is. Emlékeztetőül még egyszer a dátumot: 1866. július 3. Tehát 17 évvel a szabadságharc után tesznek fel Európában ilyen kérdéseket egy magyarnak, s 17 évvel utána a Heinrich Heine-i bűnbánatnak:

Elestél jó magyar de öl

bennünket is a még sötétebb szégyen.

(H. Heine: 1849 októberében)

Az eddigieket összegezve most Erdélyi levelezésének olvasására kellett bátorítanom az olvasót. Ezt azonban félve teszem, mert egy közel 1200 oldalas könyv olvasmánynak is igen nehéz vállalkozás. Ám ha múltunk, önmagunk megismerésében kissé el akarunk mélyülni, Erdélyi János filozófiai, kritikai, esztétikai és egyéb írásain túl levelezése is kincsekkel fölérő segítséget nyújthat.