Irodalmi Szemle, 1977

1977/10 - ÉLŐ MÚLT - Géczi Lajos: Töprengések Erdélyi János levelezésének olvasásakor

És még egy nagyon közeli irodalmi emlék, bár ezt napjainkban nem ildomos emle­getni: Nagykaposon élt és alkotott 1920—30 között a premontrei rendből való papköltő: Mécs László. Hadd fejezzem be egyelőre a leltározást. Az Ung-vidékiek alapjában békés természetű, munkára, dalra mindig kész emberek, akik tatár, török, német hadnak helyett a három folyó és ezek elcsavargó mellékágainak alattomos, s ezért mindig váratlanul érkező áradásaival hadakoztak. Gyermekkori élmények, emlékek még ma is őrzik bennem a szennyes áradat fölszlnén libegő szénaboglyák látványát, amelyeket előző nap annyi reménységgel simítottunk szépen gömbölyödő hasúra. Föllobogtak olykor persze a vad indulatok is: elszántott barázdák, veteményt a szomszéd kertjében kapirgáló aprójószág miatt, vagy a bálban, lakodalomban. Am ismételten hangsúlyozom: mégis a mindennapi munka józan parancsszava uralkodtt e tájon. A perifériára sodródott egykori magyar törzsek utódai a mocsaras és vadvizes árterületen kiemelkedő földhátakon menekítették az ősöktől kapott életet évszázadokon át. Levonható esetleg olyan következtetés is, hogy az évezredes mozdulatlanság, a har­sány történelemből való kirekesztődés nem kedvezett, pontosabban nem juttatott meg­felelő teret az elhivatottaknak. Gyönge és száz példával támadható érvelés ez is, de úgy gondolom, nincs is sok értelme az ilyen irányú töprengésnek. Bizonyos viszont, hogy e látszólag nyugalmas — mert ismeretlen múltú — tájból egyetlen nagy név messze kiemelkedik, Erdélyi János neve. Időzzünk el néhány pillanatra e ragyogó pálya néhány mozzanatánál. Verselési hajlama, amit a szülői házból vitt magával a nagyhírű pataki kollégiumba, nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a nagyon mélyről érkező Erdélyi a megújulásra készülő Magyarország vezető szellemiségeihez felemelkedjék, és köztük igen előkelő helyet foglaljon el. Tehetsége mellett kétségkívül szerepet játszott ebben az a körül­mény is, hogy a berzétei Máriássy családnál töltött nevelősködése idején személyes kapcsolatot, sőt halálig tartó barátságot teremtett a korszak számos jelentős egyénisé­gével, akik igen fontos szerepet töltöttek be a meginduló politikai-szellemi erjedésben, s akik igen bölcsen egyengették plebejus származású barátjuk útját Pest felé, az iro­dalmi élet központjába. Olykor tehát ilyen csekélységeken is múlhat a tehetség sorsa, mint a kellő időben és formában érkező pártfogás. Mert alakulhatott volna pályája úgy is, hogy megmarad verselgető falusi rektornak vagy papnak, akinek alkotásait majdan Weöres Sándor buzgalma bányászta volna elő a magyar költészet rejtett értékeiből és a teljes fele­désből. Érdekes, odafigyelésre valóban méltó példát kínál e. tárgyban Erdélyi levelezésének néhány mozzanata. 1840-ig aránylag sűrűn kapja a leveleket gyermekkori pajtásától, a vele egy évben született Mecsey Mihálytól. Erdélyi válaszlevelei eltűntek. De nem él már a Mecsey család emlékezete sem Nagykaposon és környékén. Mecsey, aki tréfál­kozásra, csipkelődésre, öniróniára és intrikákra egyaránt hajlott, jó stílusú fogalmaz­ványaiból érezve, költői ambíciókat is táplált. S nem is titkon, hisz a kor egyik leg­jelentősebb kritikusának, Erdélyinek írogatta csapkodó öniróniával palástolt vallomá­sait. Az 1830-as évek végén Eperjesen jurátuskodik, innen küldözgeti terjedelmes leve­leit, amelyekben nagy vitatkozó kedvvel szól bele Erdélyi bölcsészeti és irodalomelmé­leti fejtegetéseibe. Különösen akkor van igazán elemében, amikor az irodalmi fordítá­sokkal kapcsolatban fejti ki véleményét; ebből következtethetünk, hogy jómaga is in­tenzíven foglalkozott e tárggyal, s talán fordított is. Egyik levelében mintegy mellé­kesen odaveti: „Hogy semmivel adósod ne maradjak, iro olvasd saját versemet”. Ezután következik A született költő című nyolc soros kis versike, utána a kérdés: „Ítéld meg, ha valljon költőnek születtem-e.” Ismét pár sor búcsúzkodás, majd Elő sír címmel most már hosszabb, ötstrófás verset mellékel. Bár Erdélyi válaszlevelei ismeretlenek, ám a hosszú hallgatásból is következtetni lehet, hogy a puritán és szigorú mércével mérő kritikus nem nagyon lelkesedhetett földije költői próbálkozásáért. Másfél és telik el, mire Mecsey újból jelentkezik; Erdélyi akadémiai taggá választása jó alkalom az újbóli közeledésre, esetleges megbékélésre; „Meg adá az ég kívánságunk szerént, örö­münk vagy, kik téged szeretünk; legnagyobb enyim, ki veled legszorosabban állok. (...) Édes Isten! azt add hamar érnem, hogy gyermek-játékim, ifjúi örömim osztályosát mint académlai rendes tagot szoríthassam (...) fendobogó keblemhez Amen.” Elő sem

Next

/
Oldalképek
Tartalom